Az első rózsaszirom


      Sötétségbe burkolózott az erdő. Nemrég köszöntött be a december, ami hidegebb időt és havat hozott magával. Mindent hó borított, és azon a téli éjszakán is szállingózott a fehér csoda. Lágy pelyhekben hullott alá, befedve a vadregényes tájat. A fák jeges ágai az ég felé meredeztek, félelmetes hatást keltve. A tél közeledtével a lombkoronával rendelkező növények kezdték levetni levélből álló fejdíszüket, hogy felkészülhessenek a tavaszig tartó nyugalmukra. Minden békés és nyugalmas volt, ámde hirtelen lépések hangzottak fel az erdőben. Gyér fényű lámpások világították meg a széles és veszélyesnek tűnő utat. 
      A lámpások tömege a kastély felé tartott, óvatosan haladva a havas, gödrös útszakaszon. Mindannyian a karácsonyi bálra igyekeztek. Keréknyomok és táblák mutatták az utat a cél felé, bár minden meghívott már jól ismerte a járást.
   − Apám, messze van még a kastély? – kérdezte az egyik lány, aki hátul haladt édesapjával. Atyjába karolva haladtak a nehéz úton. Néhányszor megcsúszott a lába a lánynak, de egyszer sem esett el.
   − Hamarosan odaérünk. Az eleje már beért a kastélyba – felelte mély, morgós hangján az öreg édesapa. Sötétbarna íriszével az eget kémlelte.
   Valami készülődött, és ezt csak ő sejtette. Végre elérkezett az, amire hét éve várt, amiről még leányának még tudomása sincs.
   Az öregember félszegen gyermekére sandított. Barna, göndör fürtök takarták a lány arcát. Arabelle türkizkék szemével az utat nézte, és a gondolataiba merülve haladt a menetben. Izgalommal töltötte el az esemény. Vajon mit fog szólni a herceg, ha meglátja? Olyan régen találkoztak… Azt gondolta, hogy talán már nem is emlékszik rá, hiszen több éve látták egymást utoljára. Kereken hét esztendő telt el, de az emlékek megmaradtak a lány elméjében, azok a kalandok, amiket együtt éltek át. Hogyan fog reagálni Maxime, mikor megpillantja gyermekkori legjobb barátját? Megütközve tapasztalja majd, hogy mennyit változott? Vagy egyáltalán fel fogja a férfi ismerni őt? Remélte. Reménykedett abban, hogy történik valami csoda, ami varázslatossá és tökéletessé teszi az estét. Újra meg akarta őt ismerni, újra szerette volna kezdeni a kapcsolatukat, ami pár éve megszakadt a herceg hirtelen távozása miatt. Hét éven át vágyakozott utána, hátha egyszer hazatér. Hét éven át csak ez volt az egyetlen kívánsága, hogy visszakapja egykori legjobb barátját.
   Az elmúlt napokban tudta meg, hogy Maxime herceg hazautazik, és azóta csak ő jár a lány fejében.
   Hét év alatt sok dolog történt, ami megváltoztatta mindkettőjüket. Vajon a herceg mennyit változott?

*

   − Felség, megérkezett Felicia de Born! – jelentette be mély hangján az egyik szolga, miközben a herceg rezzenéstelen arccal nézett maga elé.
   Maxime-ot felzaklatta a hír, sosem akart találkozni azzal a nővel, akit szülei neki szánnak. Hogy is gondolhatták azt, hogy megelégszik egy gazdag leányzóval, akinek akkora a gőgje, mint a földje? Pletykák alapján hozta meg jövendőbelijéről a véleményét. Valahogy úgy érezte, hogy az első találkozásuk nem fog a személyes elgondolásán változtatni. Rosszul érintette, mikor családja bejelentette, hogy nősülnie kell, és nem is akármilyen nővel. Egy vadidegennel, akivel még soha nem találkozott, de a szóbeszédek alapján hatalmas vagyon tulajdonosa. A nő édesapja az egyik legbefolyásosabb nemes az országban, hatalmas birtokai virágoznak.
   A férfi idegesen tördelte kezét, nem akart gondolni az elkövetkező órákra. Biztos a lány folyton rajta fog lógni, és nem fogja hagyni, hogy másokkal is foglalkozzon. Le sem vette a szemét az értékes múlt századi vázáról, mintha a kék színű rózsát mintázó vonalakból ki bírt volna venni bármi mást is.
  − Köszönöm, hogy értesített, Lomer! Elmehet – felelte késve Maxime, mikor végre kizökkent a gondolataiból.
  Megrázta fejét, majd rendezte gondolatait. Nem szabad erre gondolnom, teljesítenem kell a kötelességemet. – Győzködte magát. A zaklatott és gyötrődő arckifejezése lassan eltűnt. Sikerült leküzdenie az idegességét, nyugodtabbá vált.
  Néhány perc múlva újra felöltötte láthatatlan maszkját, a régi Maxime herceg lett.

*

   − Hány éves is az ifjú hölgy? – kérdezte kedvesen az egyik nő Arabelle édesapjától.
   − Nemrég töltötte be a tizenkilencedik életévét – felelte apja, majd tekintetével körbepásztázta a termet.
   Mindenhol ismerős emberek csevegtek, pletykáltak, és próbálták minél jobb oldalukat mutatni az összegyűltek felé. A zsenge lányok a ruhájukat és a hajukat igazították. Mindenki csak arra várt, hogy megérkezzen a herceg, és ezzel elkezdődjön hivatalosan is az estély.
   − Kedvesem, épp olyan gyönyörű, mint Adele! Mintha ő állna most előttem! – mondta mézes-mázos hangon egy asszony, aki annyi idős lehetett, mint Arabelle édesanyja.
   A lányt kicsit rosszul érintette, hogy szóba hozták édesanyját, aki egy éve elhunyt betegségben. Nem szeretett róla beszélni, sőt hallani sem, mert csak felidézte benne a fájdalmas emlékeket, amik minden éjjel kísértették a lányt. Lelke mélyén hatalmas fájdalmat érzett, a gyász oly’ hirtelen tört rá, hogy megrogyott súlya alatt. Nem akarta kimutatni érzéseit, ezért csak monoton hangon válaszolt a bókra.
   Ezután az apja és az asszony tovább beszélgettek, de a lány már nem is tudott tovább figyelni a társalgásra. Csak a körülötte lévő tárgyakat és embereket figyelte. A terem közepére egy hatalmas karácsonyfát állítottak, amire rengeteg színes és csillogó díszt akasztottak. Asztalokat helyeztek el az egyik barackszínű falnál, amin sok finom ételt tartalmazott. A kandallónál lévő fotelekben emberek ültek, és bort kortyolgattak. Az erkélyajtó előtt egy szerelmespár csevegett, akik néha feltekintettek a csillagos égre. A lány csak néhány évvel lehetett idősebb Arabelle-nél, a férfi pedig közel harminc évesnek tűnt. Arabelle irigykedve nézte a szerelmeseket, féltékeny volt a boldogságukra. Ő is ilyen szerelemre vágyott.
   Gyorsan sikerült elterelnie gondolatait, mivel abban a pillanatban lépett be a terembe Maxime herceg. Minden tekintet az ajtó felé fordult, Arabelle csodálkozva figyelte a herceget, teljesen megváltozott az elmúlt évek alatt. Nagyon magas lett, szélesebb vállakkal is büszkélkedhetett. A feltűnő változást a hosszú világosbarna haja is jelentette, amit hátul összekötött. Minden kamaszlány meglepődött, mikor meglátták a jóképű herceget. Megváltozott, mintha már nem is ő lenne, egy teljesen másik ember – gondolta Arebelle, és igyekezett minél közelebb kerülni Maxime-hoz, aki a karácsonyfa előtt állt meg.
   − Először is szeretnék mindenkinek áldott, békés karácsonyt kívánni! – Megköszörülte a torkát, és úgy beszélt, mintha már előtte betanulta volna a monológját. – Emellett egy fontos bejelenteni valóm van az önök számára, amitől lehet, hogy megváltozhat az eddigi életük. Hét éve a családom elköltözött a birtokról, egészen máig Surrao grófja gondoskodott róla. Néhány hete úgy határozott országunk királya, Rawol Beaumarchias, hogy nekem ajándékozza ezt a gyönyörű vidéket, ahol a gyermekkoromat töltöttem. A mai naptól fogva én, Maxime Beaumarchias vagyok Vindox tartomány ura.
   Hatalmas éljenzés tört ki, mindannyian szerették a herceget és a családját ezen a vidéken. Maxime herceg magasba emelte a borral telt poharát, majd minden férfi követte a példáját. Több száz boros pohár emelkedett a magasba, ujjongtak az emberek. Régen voltak ilyen boldogok.

*

   Arabelle a karácsonyi bál hátralevő részében igyekezett minél közelebb kerülni Maxime-hoz. De minden próbálkozása kudarcba fulladt, mivel a herceggel folyamatosan beszélgetettek. Egy percre nem hagyták magára Maxime herceget, mindenki szeretett volna vele váltani egy-két szót.
   Arabelle egy idő után feladta, helyette keresni próbált valakit, akivel beszélhet. Tekintetével körbejárta a termet, és meg is találta barátnőjét, aki az egyik széken ült és egy idősebb nővel beszélgetett. Később a lány is észrevette őt, aki gyorsan odamotyogott még valamit a nőnek, majd odament Arabellehez.
   − Arabelle, olyan régen láttalak! Hogy vagy? – kérdezte vékonyka hangján a leány, és sötétbarna lélektükreivel végigmérte Arabelle-t.
   − Jól vagyok, köszönöm. És te, Flore? – felelte halkan Belle, és elámult azon, hogy milyen gyönyörű Flore. Hosszú, szőke fürtök keretezték ovális alakú arcát. A legszebb és egyetlen estélyi ruháját választotta: egy bézsszínű darabot, ami még a nagymamájáé volt.
   − Igen, én is remekül érzem magamat. El sem tudom hinni, hogy újra visszatért közénk Maxime herceg! Olyan jóképű és elbűvölő! – hadarta fülig pirulva Flore, miközben a hercegre pillantott.
   − De Flore! El vagy jegyezve, nem? – kérdezte kuncogva Arabelle.
   − Igen, de még nem köteleztem el magamat, és az nem számít árulásnak, ha más férfiakra is pillantást vetek. Ruolnak nem kell erről tudomást szereznie… Tudod, hogy milyen, mikor féltékeny. – Nevetett Flore. – De ettől függetlenül nagyon szeretem.
   Ilyen lenne a szerelem?
   Mielőtt Belle ezen elgondolkodhatott volna ezen, hirtelen elsötétült előtte a világ.

*

   A gyertya lustán égett, szinte alig világította meg a helyiséget. A falakról mállott a világoskék festék, és a fadeszkák kezdtek feljönni a padlózatról. Az öreg szekrény ajtaja lógott a bútorról. A kopott kis asztalkán rengeteg lapot és könyvet raktak.  Az ósdi, kemény ágy alatt pedig egy macska bújt meg. Fekete bundája néhol szürkévé változott a porréteg miatt. Előbújt rejtekhelyéről, ahova Maurice elől szokott menekülni. Felugrott az ágyra, és gazdája mellé feküdt.
   A lány elgondolkodva figyelte az előtte álló könyvespolcot, amin csak helyenként feküdt egy-két regény. Igaz, nem éltek valami fényűzően, de mégis meg tudtak lenni egymás mellett apa és két lánya. De Arabelle ennél többre vágyott. Ki akart törni a szegénységből, és bejárni a világot. Mindig is érezte, hogy ez csak hiú ábránd, sosem fog megtörténni. Hiszen kinek kellene egy beteg leány?
   Mint mindig, most is erőtlenül terült el keskeny ágyán, miközben a feje hasogatott. Megint elájult… Ebben a hónapban már harmadjára. Vajon mi baja lehet? Orvosra sajnos nincsen pénze, de még kuruzsló sincs a közelben. Így hogy gyógyulhatna meg?
   Hirtelen kinyílt résnyire az ajtó, és bepillantott rajta egy kislány. Nagy barna szemével a nővérét vizslatta, aki igyekezett mosolyt csalni arcára, sikertelenül. A megnyugtatónak szánt mosoly semmivé foszlott, mikor meglátta, hogy ki áll húga háta mögött. Oscar.
   − Oscar érkezett látogatóba, aggódott, miután elájultál a tegnapi bálon – felelte félénk hangján a kislány, és rögtön be is engedte Arabelle szobájába a férfit. Majd sarkon fordult és elviharzott, magára hagyva a két fiatalt.
   Mikor a faajtó becsukódott Oscar egy nagyot sóhajtott, és leült Arabelle ágya szélére. A lány arrébb húzódott, hogy elférjen mellette a fiatalember. Izmos és testes alakja miatt kevés hely jutott a lánynak a bútoron. Oscar hosszú, éjfekete haja szemébe hullott. Arabelle-t figyelte mogyoróbarna szemével, akit még meggyötörten is csodálatosnak tartott.
   − Bocsáss meg nekem, hogy ilyen szörnyű állapotban kell látnod, csak… − nyelt egyet, és észrevette, hogy torka teljesen kiszáradt. – Megint elájultam.
  − Már régebben is írtad nekem, hogy beteg vagy. Miért nem hívattok kuruzslót?
  − Nekünk nem telik kuruzslóra – mondta lesütött szemmel, paprikavörösre gyúlt arccal Arabelle, mindig is szégyellte bevallani szegénységüket, holott nyilvánvaló volt. – Azt csak a gazdagabb réteg tudja megfizetni… Mi nem.
   Legszívesebben elbújt volna szégyenébe. Félt Oscar előtt a pénzről beszélni. A férfi mindig is gyűlölte, ha a lány ennyire lealacsonyítja magát. A férfi vadászként kereste a kenyérre valóját, így gazdagabb volt Arabelle családjánál.
   − Én megfizetném neked, Arabelle – mondta gyengédebb hangnemben Oscar.
   − Nem! Arról szó sem lehet! Nem engedhetem! − hadarta mérgesen a leány. Lassan felült az ágyán, a párnáját úgy igazította, hogy kényelmesen neki tudjon támaszkodni a falnak. Miután elrendezte a takaróját, mélyen belenézett a fiú szemébe.
   − Hidd el nekem jól vagyok… Csak a bálon elszédültem, túl sokat dolgoztam aznap és nem pihentem semmit. Biztos ezért ájultam el. – Arabelle, ahogy a férfi mogyoróbarna szemébe nézett ráeszmélt, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Igen, tegnap sokat dolgozott, a házkörüli munkákat intézte; egész napja szinte azzal telt, hogy igyekezett megfelelni apja elvárásainak.
   − Arabelle, hiába, hogy nem találkoztunk egy jó ideje – több mint egy éve –, de kérlek, ne nézz így rám! Tudom, hogy nem szorulsz segítségre, de én akkor is segíteni szeretnék. Nem bírom elviselni, ha szenvedni látlak. Márpedig  szenvedsz, kérlek, ne hazudj nekem. Látom, már születésünk óta ismerjük egymást, és kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk. Mondd el az igazat: mióta vagy rosszul? – kérdezte gyengéden a férfi, és hogy nyomatékosítja szavait lágyan megérintette a lány kezét. A lány furcsának tartotta ezt a túl közvetlen gesztust, de nem tiltakozott ellene. Örült neki, hogy egy férfi így viszonyul hozzá – ha még ilyen rossz állapotban is volt.
   Nagy levegőt vett a Arabelle, és neki fogott a mesélésnek. Tudta, hogy Oscar meg fogja őt hallgatni, és mellette fog állni. Így hát belekezdett a történetébe:
   − Az egész ezen a nyáron kezdődött. A mezőn voltunk kint, én és az édesapám, egész nap dolgoztunk a szántásban. Akkor majdnem mindennap rettentő meleg volt. Én szinte minden egyes nap dolgoztam, minden este fáradtan ballagtam haza a földről, és igyekeztem kipihenni magam a következő napra. Próbáltam a legjobb formámat hozni. Nem akartam, hogy édesapám csalódjon bennem, és hogy magára vállalja az összes munkát. Ezért vállaltam magamra annyit, és ennek meg is lett a hatása. Egyre fáradékonyabbá váltam, míg végül néha alig bírtam mozdulni, mert mindenem fájt. De akkor is mentem mindenhová, ha éppen nem a szántásban voltunk, akkor a ház körül végeztem a munkákat vagy a húgommal foglalkoztam. Túl sokat vettem magamra, míg végül egyszer rosszul lettem és elájultam… Majd ezután lassanként kezdtem egyre többet pihenni és kikapcsolódni, de valahányszor édesapámra pillantottam bűnösnek éreztem magam. Édesanyám halála után magába zuhant, és csak rám számíthatott. Apám a munkába fojtotta a bánatát. Ő is egyre többet vállalt magára, de rajta nem látszódott mennyire fáradt. Nem akarta, hogy Diane vagy én összetörve lássuk őt, ezért inkább igyekezett leplezni bánatát. Én meg próbáltam mindenben segíteni apámnak… és hát ez lett a vége – mondta Arabelle, majd kifejezéstelenül arccal pillantott a férfira jelezve, hogy befejezte monológját. – És mit szóltak a bálon lévők az ájulásomhoz?
   Mielőtt Oscar válaszolhatott volna, hirtelen kinyitódott az ajtó, és Diane lépett be rajta. Arca aggodalomról árulkodott, és könnyeivel küszködve kiabálta:
   − Jöjjetek gyorsan! Apánk rosszul lett!

4 megjegyzés:

  1. Kedves Belle! :)
    Nekem eddig nagyon tetszik a történet, bár voltak egyes részek, amiket kicsit jobban kifejthettél volna! (Például, hogy miben nyilvánul meg hogy Maxime herceg megváltozott. ;) )
    Nagyon várom már a folytatást, csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon örülök, hogy tetszik. Azok majd később lesznek kifejtve, ne aggódj. Szeretek titokzatos lenni.
      Igyekszem vele, csak sajnos nehezen haladok. Köszönöm!

      Törlés
  2. Számomra nagyon kedves az alaptörténet így könnyen a szívemhez nőtt ez is. Izgatott vagyok a folytatás miatt. Sok sikert a történet további részeihez!

    VálaszTörlés