Második rózsaszirom

Sosem érezte magát még ilyen boldognak, bár ennek a határtalan örömnek forrásával nem volt tisztában. Mintha eltűntek volna a vészjósló felhők a feje fölül, és végre megkaphatta volna a Nap ragyogó fényét. Minden baja és aggodalma abban a pillanatban semmivé foszlott. Határtalan nyugalom és békesség lengte körbe.
A táj lenyűgöző és mesés volt. Teljes szépségében pompázott az erdő és kellemes madárcsicsergés hallatszott.
De a férfi csak a felé közeledő hölgyet figyelte, akinek rendkívüli szépsége rabul ejtette. Zöld szoknyájába és rendezetlen, hosszú, barna fürtjeibe bele-bele kapott a szél.
A fiatalember is elindult a nő felé.
Mikor már a távolság közöttük csak két lépés lett volna, a mesebeli tünemény hirtelen eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el.
Az égen viharfelhők gyülekeztek. A madarak éneke abbamaradt, már csak a mennydörgéseket lehetett hallani. Villámok cikáztak az égbolton. Majd elkezdett esni az eső is.
Egy szempillantás alatt történt meg ez a változás.
Hatalmas szél támadt. Lassanként a fák elvesztették leveleiket, csupaszokká váltak. Eső helyett hó hullott.
Majd egyszer csak elmondhatatlan fájdalmat érzett a mellkasában. Szívéhez kapott, s úgy rogyott le a földre. Arcát eltorzította a mérhetetlen szenvedés. A testi gyötrelmek mellett lelki eredetűek is megjelentek. Végtelenül magányosnak, elhagyatottnak és semminek érezte magát.
A könnyei megeredtek. A férfi pedig összetörten feküdt végül a sáros földön.
Azt kívánta bárcsak meghalhatna. Akkor talán eltűnne minden kínja.
Mióta Ő nincs itt, azóta semmi boldogság nincs az életében. Sivár és megpróbáltatásokkal lett tele az élete. Úgy hitte, már sosem lehet olyan, mint amilyen régen volt.
Remélte, hogy hamarosan kileheli lelkét, és egy jobb helyre kerül.
- Apa, kérlek, ébredj! Ne hagyj el minket! Szükségünk van rád. Nagyon szeretünk. Könyörgök, apa. Kérlek – mondta sírva egy szép női hang.
De e szavak hatására sem változott kívánsága.


*


Maxime örömmel gondolt vissza az előző este megrendezett bálra.
Az esemény megrendezésének célja a támogatók szerzése volt, mivel a terve szerint, így könnyebben tudja majd teljesíteni kötelességét.
Nem akart atyja stratégiájával leszámolni a lázadókkal. Sosem szerette a durva és erőszakos eszközöket. Nem kívánta, hogy ártatlanok vére tapadjon kezéhez.
Sosem lesz olyan, mint a király.
Hiába, hogy külső vonásait édesapjától örökölte, nem lesz olyan szívtelen és kíméletlen, mint amilyen ő. Mindig is békésen szerette megoldani a nézeteltéréseket is. Próbált mindenkivel kedves és udvarias lenni. Miért hiszik azt róla, hogy egy gonosz, arrogáns ember? Rosszul esett Maxime-nak, hogy így gondolnak rá. Tisztában volt azzal, hogy mit pletykálnak róla az arisztokraták.
Pedig ő igazából jó ember.


Megnyugvást keresve sétálgatott kastélyának kertjében.
Mindent hó borított, és meglehetősen hideg is volt az idő, de ez sem akadályozta meg. Élvezte a hűvös levegőt és a lehullott havat. Mindig is jobban kedvelte a téli időszakot a többi évszaknál. Egyszerűen bámulatosnak tartotta a tájat.
Hirtelen háta mögül egy ismerős, mély hang csendült fel:
- Uram, bocsánat a zavarásért, de levele érkezett édesanyjától, Amadine királynétól - mondta Lumiere, majd miután átadta a borítékot meghajlással távozott.
Maxime-ot meglepte a levél híre, mivel nem hitte volna, hogy bárki is hiányolni fogja a családjából. Azt gondolta, hogy csak édesapja fog neki irományt küldeni, és abban is tanácsokkal fogja ellátni. A családból senkivel sem ápolt annyira közeli viszonyt, talán a legidősebb bátyja állt hozzá legközelebb. De már Bernard nincs az élők sorában. Néhány hónapja elvitte egy szörnyű betegség.
Próbálta tartani magát, mivel a gyász újult erővel tört rá. Nem akarta, hogy megint hatalmába kerítse. Így hát nagy levegőket vett; a királyi pecsétet figyelte.
Majd mikor végre összeszedte magát kibontotta a borítékot, kivette belőle a levelet, és figyelmesen olvasni kezdte.
Drága, Maxime!
Sosem jutott volna eszembe, hogy egyszer e sorokat kell majd küldeményben is leírnom. Mindig is reméltem, hogy soha nem fog bekövetkezni az, amitől ennyire féltünk.
Megérkezett a végzetünk előszele, gyermekem. Félek, hogy hamarosan rosszabb események fognak bekövetkezni.
Legkisebb öcséd, Mattheo örök nyugalomra tért. Többet nem tudok közölni veled, mivel mi sem vagyunk teljesen tisztában halálának okával. Temetése három nap múlva lesz, december 27.-én. Örömmel töltene el, ha te is megjelennél.
Édesapád dühöng, s félő, hogy milyen átgondolatlan döntést fog meghozni. Te is jól ismered atyádat, mikor mérhetetlen harag ül szívén.
Isten legyen veled mindig. Az angyalok vigyázzanak rád. Imádkozz testvéredért!
Szeretettel, édesanyád.


*
Kedves, Felicia de Born!
Bocsánatot kérek azért, hogy ilyen későn válaszolok levelére. Túlságosan is sok probléma adódott az utóbbi egy hónapban. Ezeket mostanra sem sikerült megoldanom. Sosem voltam ennyire tanácstalan. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a jobbágyaim elégedettek legyenek. Bár a többi földdel rendelkező barátom ezt butaságnak tartja. Lenézik szolgáikat és csak nevetnek nyomorukon. Számomra ez mérhetetlenül elítélendő viselkedés. Remélem, legalább Ön egyetért velem.
Azért osztottam meg ezeket önnel, mivel úgy látom, hogy a nép hamarosan fel fog lázadni. Túl nagy adókat vetnek ki rájuk és még az időjárás sem kedvez. Félek ezeknek a következményeitől.
De ennyi elég a szomorú helyzet ismertetéséről.
Hallottam, hogy Maxime herceg felesége lesz. Gratulálok az eljegyzésnek! Bár elhiszem, hogy most mérhetetlen bánatot érez szívében, hiszen mély szerelmet táplált Bernard herceg iránt. De ne aggódjon, az Úr jó irányba egyengeti ösvényünket.
Kérem, de azért vigyázzon Maxime herceggel! Nem jó véleménnyel vannak róla a gazdag és befolyásos emberek.
Mélységesen sajnálom, hogy ilyen rövid küldeményt tudtam csak írni. Válaszát, remélem, minél hamarabb sikerül majd elküldenie!
Kívánom, hogy Isten legyen önnel mindig! Az angyalok vigyázzanak önre!
Szeretettel, Nathanael Gauthier.
Sosem érzett még ilyen határtalan örömöt.
Végre talán újra közel kerülhetnek egymáshoz a régi legjobb barátjával. Nathanael-lel utoljára négy hónapja, egy bálban beszélgettek. A táncmulatság után, néhány nappal küldött egy rövidebb üzenetet a fiatalembernek. Nem hitte volna, hogy ilyen sokáig kell várakoznia, mire megérkezik a válasz. Haragudott is egy kicsit Nathanael-re emiatt, de a férfi iránt táplált vonzalma nagyobb volt. Bár ezt még magának sem merte bevallani. Egyszerűen lenyűgözte Nathanael határozottsága és sajátos látásmódja.
Majd mikor bűnös gondolatok kezdtek kibontakozni fejében, akkor hatalmas bűntudatot érzett. Az öröme eltűnt és átvette helyét az önutálat. Szégyellte magát amiatt, hogy eljegyzett hölgyként egy másik férfiról ábrándozik. Bernarddal biztos, hogy ezt nem tette volna meg.
De Bernard már halott.
Könnyek gyűltek a szemébe.
- Nem lehet halott. Élnie kell – suttogta halkan. - Él.
De ő meghalt.
Felelevenedtek előtte a közös emlékeik. Először a boldog időszakaik. A kissé kínos csevegések, mikor még nem ismerték annyira egymást. Az első bizalmas, hosszú beszélgetésük. Az első csókjuk.
Majd előkerültek az utolsó hetek emlékképei. Amikor a herceg már a halálos ágyán haldoklott. Akkor halála előtt az ifjú herceg bevallotta, hogy mennyire mély, őszinte és tiszta szerelmet táplált Felicia iránt.
Az emlékek hatására elsírta magát. De a kín nem szűnt meg. Az még ott maradt. A kegyetlen tőr, amit a halál ejtett lelkén még fájóbb sebbé alakult. Talán sosem fog begyógyulni teljesen.
Neki mindig is Bernardra lesz szüksége, és nem Maxime-ra. A kegyetlen király hasonmására.
Pusztult volna inkább az Ördög szülöttje, Maxime! - gondolta, majd levette ujjáról az eljegyzési gyűrűt és szobája túlsó végébe hajította. - Sosem leszek az övé.


*


- Safia! - kiáltott a nő után Lumiere. - Kérem, várjon!
Az asszony piszkos ruhákkal a kezében igyekezett a mosókonyhába. A neve hallatára megfordult, és meglepetten bámulta a felé futó inast.
A férfi, mikor a nő mellé ért rögtön belekezdett mondandójába:
- Sajnálom, hogy feltartom munkája elvégzésében asszonyom, de nagyon aggódom urunk miatt.
- Mi történt a felséggel? - kérdezte aggodalommal teli hangon az asszony.
Csecsemő kora óta ismerte a herceget, mindig is nagyon kedvelte. Jól emlékezett azokra az időkre, mikor ő is vígan játszadozott a kicsi hercegekkel. Maxime-ot tartotta a királyi családban a legszimpatikusabbnak.
A legidősebb Antoine koronaherceg, hiába, hogy kedves és bölcs, mégis hiányzott belőle mindig is a szenvedély. Bernard zárkózottnak és gyengének tartotta, de azért őt is nagyon szerette az asszony, és nagy szomorúsággal fogadta a herceg halálának hírét. A legkisebb testvérüket, a kicsi Soline hercegnőt sajnos nem sikerült megismernie, mivel a királyi család fővárosba költözése után született.
- Levelet kapott a királynétól, és a herceget nagyon lesújtotta. Egy ideig figyeltem urunkat, de utána elvesztettem a szemem elől. Félek, hogy valami szörnyűséges történt vele.
- Maxime herceg érett fiatalember. Most ahogyan láttam őt újból, megbizonyosodtam arról, hogy igazi férfivá vált. Ne aggódjon miatta, Lumiere! Sosem csinálna meggondolatlanságot...
- Bonjour! - köszönt a váratlanul feltűnő Maxime herceg kedvesen. Kezében néhány könyvet szorongatott; úgy tartva, hogy eltakarja címüket.
- Üdvözöljük, uram! - felelték megzavarodva szolgái.


*


- Mi történik akkor, Belle, ha apa meghal? - kérdezte Diane, félelemmel teli hangon.
A régi faasztalnál ültek, és a vacsorájukat fogyasztották. A kérdésre Arabelle felnézett és akkor vette észre, hogy húga halkan sírdogált. Úgy érezte, mintha szívébe tőrt szúrtak volna. Nagyon régóta nem látta zokogni Diane-t, utoljára édesanyjuk halálakor.
Lassan feltápászkodott az asztaltól, és a húga mellé lépkedett. Majd szorosan magához húzta testvérét.
- Nem fog meghalni. Apa erős, fel fog épülni. Ne aggódj emiatt. Rendben? - mondta, miközben a falat bámulta.
- Rendben – válaszolta suttogva a kislány.
Jól tudta, hogy hazudik. Még ő maga sem hitt saját szavainak. Édesapjuk napok óta fel sem ébredt. De a kuruzsló azt mondta, hogy még egy kis időre van szüksége apjuknak. Azt már nem árulta el, hogy mi baja lehet Maurice-nak, arra hivatkozva, hogy Arabelle és Oscar úgysem értené meg.
Arabelle még soha életében nem félt ennyire. Mérhetetlen aljasnak és önzőnek tartotta magát, azért, hogy aggódott saját jövője miatt. Mivel ha édesapjuk meghal nem tudnának ketten megélni. Ha szerencséjük lenne, valamelyik jobb sorban lévő rokonukhoz kerülnének. Ha nincs, akkor Belle-nek sürgősen be kellene házasodnia egy jobb helyzetű családba.
Kötelességének érezte, hogy megnyugtassa testvérét. Nem engedhette, hogy húga ugyanazt átélje, mint ő.
A másik félelme Oscar volt. Tudta, hogy mit fog kérni tőle a férfi cserébe a sok segítségéért. De nem lett volna képes visszautasítani ajánlatait. Édesapja és Diane érdekében.
Oscar szerzett neki jól fizető munkát és kuruzslót is hivatott, aki nemcsak apját látta el, hanem Belle-t is megvizsgálta. Azóta elmúltak testi fájdalmai.
- Én hogyan tudnék neked segíteni? - kérdezte húga pár perc csend után, mikor már befejezte a sírást.
Mielőtt azonban felelhetett volna, dörömböltek a bejárati ajtón.
Miközben Arabelle indult ajtót nyitni, újból türelmetlenül zörgettek.
- Megyek már, na – morogta halkan a lány.
Nem hitte volna, hogy ilyen későn lesz még látogatójuk. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan Oscar lehet, hiszen mostanában többször eljött hozzájuk. Így amikor kinyitotta az öreg faajtót, megpillantotta azt az illetőt, akit azt hitte soha nem fog viszont látni.
- Üdvözlöm. Bocsánat, hogy ilyenkor zavarom, de szükségem lenne a segítségére. Sürgősen. Kérem, beengedne? - hadarta a férfi remegve.
A hó nagy pelyhekben esett, és nagyon sötét volt. Azt hitte először, hogy egy rabló, de akkor felismerte Őt. A háta mögé nézett a sötétségbe, hátha meglát valakit. Akár egy lovat, vagy hintót, vagy valaki mást. De nem látott semmit és senkit.
- Igen... persze – mondta ledöbbenve Arabelle és utat engedett az átázott és saras fiatalembernek. Belle pedig megszeppenve becsukta az ajtót.
A kíváncsi Diane is odasietett. Furcsán méregette az idegen személyt. Öltözete volt a legfurcsább. Drágának tűnő holmikat viselt, de ezt nehezen lehetett volna megállapítani a rajtuk lévő kosz miatt. Hosszú, világosbarna haja rendezetlen és saras volt. Kék szemével kíváncsian tekintett körül a szobában.
- Hol tudnék megmosakodni? Tudnának tiszta ruhákat adni? Itt maradhatnék éjszakára? - kérdezte félve a visszautasítástól a férfi.
- Elnézést, de majd segítene nekem havat szedni? Felmelegíteném, és van fent egy régi lavórunk, abban meg tudna fürödni. Ruhát is tudnék adni – felelte határozottan Arabelle, majd kedvesen rámosolygott az ifjúra.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok. - Mondta rekedten, majd elkezdett köhögni. - Akkor... kérhetnék egy fazekat, vagy valamit?
- Igen, mindjárt keresek egy megfelelőt – majd Arabelle el is iramodott a kicsiny konyha felé.
Diane csak állt a falnak dőlve. Nem értette, hogy miért nem tudakolja meg testvére az idegen nevét. Tartott a férfitól, nem tűnt megbízhatónak.
- Hogy hívják? - tudakolta szelíden a kislány.
- Nem... nem emlékszem – felelte összezavarodottan, majd újból köhögött. - És önöket, hogy hívják?
- Én Diane vagyok, a nővérem Arabelle.
- Nem tudom, de a testvérét olyan, mintha már láttam volna valahol – mondta elgondolkodva.


Légy nagyon kedves, határozott és alázatos! - mondogatta magának Belle. Tudta, hogy az élettől kapott egy csodálatos lehetőséget, amit hatalmas balgaság lenne nem kihasználnia.
Gyorsan talált egy kevésbé tönkrement mély fazekat és sietett is vele a fiatalemberhez.
- Tessék! - majd átadta mosolyogva az edényt.
- Előre is nagyon szépen köszönöm, hogy segítenek!
- Semmiség, higgye el!
Majd az ifjú fülig érő mosollyal elment havat szedni. Ahogy becsukódott az ajtó Diane azonnal megszólalt:
- Ismered őt, Belle? - kérdezte mérgesen nővérétől.
Miért enged be idegeneket a házukba? Mindig is tartott az ismeretlen emberektől, ezért nem nyerte el a tetszését az, hogy náluk fog megszállni a férfi.
- Igen, és te is hamarosan megfogod. Bármilyen hihetetlen, de az urunk, Maxime herceg az.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése