A férfi gondolataiba
merülve bámulta az éjszakai égboltot; a megannyi csillagot és a
teljes pompájában lévő Holdat. Ez a látvány mindig elbűvölte és
elfeledtette vele bánatát. De akkor nem tudta kizárni az őt
körülvevő világot. Szeme előtt újra és újra lejátszódott az
az átkozott emlék. Úgy vélte, hogy helyesen cselekedett, de mégis
hatalmas bűntudatot érzett. Talán másképpen kellett volna
megoldania, emberségesebben.
De lehet, hogy csak álom
volt, mégis olyan valóságosnak tűnt.
Tanácstalanul álldogált
hálószobájának nagy erkélyén. Fogalma sem volt arról, hogy
mihez kezdjen. Idegességében fel-alá kezdett járkálni.
Lassan elkezdett hullani a
hó, de nem törődött vele. A hideggel sem, bár fázott, nem volt
képes visszamenni a meleg menedékébe. Inkább rákönyökölt a
kőkorlátra és arcát a kezébe temette.
Könnyek mardosták szemét,
de tartotta magát. Egy férfi sosem sír – mondták neki
mindig.
De felemésztette a
fájdalma. Gyászolni akarta elhunyt szeretteit. Bár nem voltak
nagyon közeli viszonyban öccsével, mégis sok közös emlékben
volt részük. Lesújtotta halálhíre. Ebben az évben két fivérét
veszítette el. Legközelebb ki fog örök nyugovóra térni. Szülei?
Bátyja, a koronaherceg? Az aranyos húga, Soline? Vagy ő fog
meghalni?
Feláldoznám magam
értük.
- Maxime – suttogta
halkan, egy ismerős női a hang a háta mögött.
Ez lehetetlen. Nem lehet
itt. Ő már halott.
Erőt vett magán, és
rettegve megfordult, a hang irányába. Szerencséjére csak az egyik
szolgálólány állt az erkélyajtóban, lehajtott fejjel, egy
gyertyát maga előtt tartva.
- Miért zavar ilyen késői
órán? - kérdezte kevésbé kedves hangnemben a herceg, aki remegő
kezét a háta mögé rejtette.
- Felséges uram, sajnálom,
hogy ilyenkor keresem fel Önt, de... - amikor felnézett a szerelme
arca nézett vissza rá, meggyötörten.
A szolgálólány annyira
hasonlított kedvesére, hogy a férfi döbbenetében hátrált egy
lépést, de próbálta megőrizni látszólagos nyugalmát. Az
előtte álló szolgán rengeteg heg volt, ami teljesen elcsúfította
az arcát is. Haja kócosan és tépetten omlott vállára, ruhája
is foltosnak és megviseltnek tűnt.
- Látod? Te tetted ezt
velem – szólalt meg jeges és dühös hangon a lány, miközben
az arca teljesen eltorzult.
- Ez nem igaz... - mondta a
herceg döbbenten és habogva.
- Tessék, felség? Nem
értem. Akkor gond lenne Önnek? - kérdezte a cseléd, teljesen más
külsővel.
Rendezett kinézetű és más
arcú nő állt előtte, aki még sokkal idősebb is lehetett
kedvesénél. Akkor hirtelen nem jutott eszébe a nő neve, annyira
meglepődött.
- Elnézést, sajnálom, nem
figyeltem. Már nagyon fáradt vagyok. Mi lenne gond? - felelte már
nyugodtabban, de a keze még mindig remegett.
- A hitvese szeretne holnap
reggel Önnel kilovagolni a közeli vidékekre, uram. Nagyon
megtetszett neki a táj. Kedves a kisasszony. Jaj, milyen gyorsan
telik az idő, mintha csak tegnap lett volna, hogy még csak
kisgyermekként játszott a réten a többi jó barátjával. Egy
lánnyal nagyon jóba volt. Azt hiszem, hogy Maurice-nak a lányával.
Hogy is hívták? Hirtelen nem jut eszembe... - fecsegett, de akkor
észrevette, hogy mennyire ideges a herceg. - Minden rendben, uram?
- Igen, köszönöm,
asszonyom. És nem lenne gond a holnapi nap, várom, hogy egy kis
időt töltsek a hölggyel – minden vágyam...
- Rendben, további
jó éjszakát, uram. Kérem, minél előbb jöjjön be a hidegről,
nehogy megbetegedjen.
- Ne aggódjon miattam –
felelte kedvesen a herceg. - Jó éjszakát! - köszönt el.
Mikor becsukódott
szobájának ajtaja, bement hatalmas hálótermébe, ahol a
kandallóhoz sétált.
Legkevésbé sem várta a
holnapot. Semmi kedve nem volt, ahhoz az öntelt nőhöz, akit a
menyasszonyának nevezhet. Nem akarta a házasságot, mégis el kell
vennie Feliciát.
Tehetetlen dühében teljes
erejéből beleütött a falba.
- Egy beképzelt, alávaló
ember vagy, Maxime, aki azt hiszi mindent megkaphat. IGAZ?! -
suttogta megsemmisítően egy mérges női hangon.
- Ne... csak ezt ne... -
könyörgött, majd meggyötörten a hang irányába fordult.
De nem látott senkit.
Kezdek megőrülni? -
gondolta, majd akkor pillantotta meg az előtte álló alakot.
Nem tűnt szellemnek, inkább
nagyon is valóságosnak, hús-vér embernek.
Ez csak még jobban
összezavarta a férfit. Választ akart kapni a kérdéseire, mielőtt
teljesen belebolondulna a kísértésekbe.
A lény, aki még mindig
szerelme alakját viselte, egy lépésnyi távolságra állt tőle.
De a lidércen akkor nyoma sem volt hegeknek vagy mocsoknak.
Egyszerű, rövid és kivágott fekete ruhát viselt. Hosszú, barna
tincsei rendezettek voltak. Nagy, barna szemével pedig a férfit
nézte.
- Sosem tudtam, hogyan
viszonyuljak hozzád. Régen annyira jóba voltunk, most pedig nem is
akarsz velem még beszélni sem – szólalt meg a lény negédes
hangon.
Úgy érezte, mintha egy
láthatatlan erő vette volna át felette a hatalmat. Fogalma sem
volt arról, hogy mit cselekszik vagy mit mond.
Mintha csak egy álomban
lenne.
- Figyelj, nekem muszáj
volt engedelmeskednem mindig is az atyám parancsainak. Megtettem,
amit kívánt, anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, hogy mit
teszek. Tudom, hogy nincs mentségem arra sem, amit ellened követtem
el. Nem ezt érdemelted volna. Te egy igazán jó szándékú, kedves
és értékes ember vagy. Sokkal jobb, mint amilyen én valaha
leszek. Kérlek, bocsáss meg nekem. Még ha rangomon aluli is, amit
mondok, nem érdekel. Csak könyörögni tudok bocsánatodért.
Kérlek! - hadarta könnyes szemmel a fiatalember. Csak úgy áradtak
belőle a szavak, amik talán a lelke mélyéről jöttek. - Hogyan
tudnálak kiengesztelni? Nem akarlak elveszíteni, Arabelle.
Közben a leány
elérzékenyülve nézte a herceget, de nem szólalt meg, csak
bólogatott.
Megbocsátott.
