Negyedik rózsaszirom

A férfi gondolataiba merülve bámulta az éjszakai égboltot; a megannyi csillagot és a teljes pompájában lévő Holdat. Ez a látvány mindig elbűvölte és elfeledtette vele bánatát. De akkor nem tudta kizárni az őt körülvevő világot. Szeme előtt újra és újra lejátszódott az az átkozott emlék. Úgy vélte, hogy helyesen cselekedett, de mégis hatalmas bűntudatot érzett. Talán másképpen kellett volna megoldania, emberségesebben.

De lehet, hogy csak álom volt, mégis olyan valóságosnak tűnt.

Tanácstalanul álldogált hálószobájának nagy erkélyén. Fogalma sem volt arról, hogy mihez kezdjen. Idegességében fel-alá kezdett járkálni.

Lassan elkezdett hullani a hó, de nem törődött vele. A hideggel sem, bár fázott, nem volt képes visszamenni a meleg menedékébe. Inkább rákönyökölt a kőkorlátra és arcát a kezébe temette.

Könnyek mardosták szemét, de tartotta magát. Egy férfi sosem sír – mondták neki mindig.

De felemésztette a fájdalma. Gyászolni akarta elhunyt szeretteit. Bár nem voltak nagyon közeli viszonyban öccsével, mégis sok közös emlékben volt részük. Lesújtotta halálhíre. Ebben az évben két fivérét veszítette el. Legközelebb ki fog örök nyugovóra térni. Szülei? Bátyja, a koronaherceg? Az aranyos húga, Soline? Vagy ő fog meghalni?

Feláldoznám magam értük.

- Maxime – suttogta halkan, egy ismerős női a hang a háta mögött.

Ez lehetetlen. Nem lehet itt. Ő már halott.

Erőt vett magán, és rettegve megfordult, a hang irányába. Szerencséjére csak az egyik szolgálólány állt az erkélyajtóban, lehajtott fejjel, egy gyertyát maga előtt tartva.

- Miért zavar ilyen késői órán? - kérdezte kevésbé kedves hangnemben a herceg, aki remegő kezét a háta mögé rejtette.

- Felséges uram, sajnálom, hogy ilyenkor keresem fel Önt, de... - amikor felnézett a szerelme arca nézett vissza rá, meggyötörten.

A szolgálólány annyira hasonlított kedvesére, hogy a férfi döbbenetében hátrált egy lépést, de próbálta megőrizni látszólagos nyugalmát. Az előtte álló szolgán rengeteg heg volt, ami teljesen elcsúfította az arcát is. Haja kócosan és tépetten omlott vállára, ruhája is foltosnak és megviseltnek tűnt.

- Látod? Te tetted ezt velem – szólalt meg jeges és dühös hangon a lány, miközben az arca teljesen eltorzult.

- Ez nem igaz... - mondta a herceg döbbenten és habogva.

- Tessék, felség? Nem értem. Akkor gond lenne Önnek? - kérdezte a cseléd, teljesen más külsővel.

Rendezett kinézetű és más arcú nő állt előtte, aki még sokkal idősebb is lehetett kedvesénél. Akkor hirtelen nem jutott eszébe a nő neve, annyira meglepődött.

- Elnézést, sajnálom, nem figyeltem. Már nagyon fáradt vagyok. Mi lenne gond? - felelte már nyugodtabban, de a keze még mindig remegett.

- A hitvese szeretne holnap reggel Önnel kilovagolni a közeli vidékekre, uram. Nagyon megtetszett neki a táj. Kedves a kisasszony. Jaj, milyen gyorsan telik az idő, mintha csak tegnap lett volna, hogy még csak kisgyermekként játszott a réten a többi jó barátjával. Egy lánnyal nagyon jóba volt. Azt hiszem, hogy Maurice-nak a lányával. Hogy is hívták? Hirtelen nem jut eszembe... - fecsegett, de akkor észrevette, hogy mennyire ideges a herceg. - Minden rendben, uram?

- Igen, köszönöm, asszonyom. És nem lenne gond a holnapi nap, várom, hogy egy kis időt töltsek a hölggyel – minden vágyam...

- Rendben, további jó éjszakát, uram. Kérem, minél előbb jöjjön be a hidegről, nehogy megbetegedjen.

- Ne aggódjon miattam – felelte kedvesen a herceg. - Jó éjszakát! - köszönt el.

Mikor becsukódott szobájának ajtaja, bement hatalmas hálótermébe, ahol a kandallóhoz sétált.

Legkevésbé sem várta a holnapot. Semmi kedve nem volt, ahhoz az öntelt nőhöz, akit a menyasszonyának nevezhet. Nem akarta a házasságot, mégis el kell vennie Feliciát.

Tehetetlen dühében teljes erejéből beleütött a falba.

- Egy beképzelt, alávaló ember vagy, Maxime, aki azt hiszi mindent megkaphat. IGAZ?! - suttogta megsemmisítően egy mérges női hangon.

- Ne... csak ezt ne... - könyörgött, majd meggyötörten a hang irányába fordult.

De nem látott senkit.

Kezdek megőrülni? - gondolta, majd akkor pillantotta meg az előtte álló alakot.

Nem tűnt szellemnek, inkább nagyon is valóságosnak, hús-vér embernek.

Ez csak még jobban összezavarta a férfit. Választ akart kapni a kérdéseire, mielőtt teljesen belebolondulna a kísértésekbe.

A lény, aki még mindig szerelme alakját viselte, egy lépésnyi távolságra állt tőle. De a lidércen akkor nyoma sem volt hegeknek vagy mocsoknak. Egyszerű, rövid és kivágott fekete ruhát viselt. Hosszú, barna tincsei rendezettek voltak. Nagy, barna szemével pedig a férfit nézte.

- Sosem tudtam, hogyan viszonyuljak hozzád. Régen annyira jóba voltunk, most pedig nem is akarsz velem még beszélni sem – szólalt meg a lény negédes hangon.

Úgy érezte, mintha egy láthatatlan erő vette volna át felette a hatalmat. Fogalma sem volt arról, hogy mit cselekszik vagy mit mond.

Mintha csak egy álomban lenne.

- Figyelj, nekem muszáj volt engedelmeskednem mindig is az atyám parancsainak. Megtettem, amit kívánt, anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, hogy mit teszek. Tudom, hogy nincs mentségem arra sem, amit ellened követtem el. Nem ezt érdemelted volna. Te egy igazán jó szándékú, kedves és értékes ember vagy. Sokkal jobb, mint amilyen én valaha leszek. Kérlek, bocsáss meg nekem. Még ha rangomon aluli is, amit mondok, nem érdekel. Csak könyörögni tudok bocsánatodért. Kérlek! - hadarta könnyes szemmel a fiatalember. Csak úgy áradtak belőle a szavak, amik talán a lelke mélyéről jöttek. - Hogyan tudnálak kiengesztelni? Nem akarlak elveszíteni, Arabelle.

Közben a leány elérzékenyülve nézte a herceget, de nem szólalt meg, csak bólogatott.

Megbocsátott.

Akkor megcsókolta szerelmét és a varázs véget ért.

Harmadik rózsaszirom

Rémülten és zihálva ébredt fel álmából. A könnyeivel küszködött, nem akart sírni. Hiszen csak egy rémálom volt –  nyugtatta magát.

Még mindig kavarogtak benne a különféle érzések, és ezektől csak lelki fájdalmat érzett. Az elmúlt években annyi sebet ejtettek a szívén, hogy már nem tudta meggyógyítani.

Nem sikerült túllépnie és meggyászolnia édesanyja elvesztését se, pedig jól tudta, hogy így is, úgy is elveszítette volna. Hiszen sosem szerette őt igazán. De a leány tiszta szívből rajongott anyjáért. Ez is hatalmas szenvedést okozott neki, emiatt mindig magában kereste a hibát. Hiszen akkor még csak egy gyermek volt, aki arra vágyott, hogy szülei szeretettel forduljanak felé. Sosem kaphatta ezt meg. Diane viszont igen. Miután megszületett vele már nem is törődtek, mivel testvérében meglátták azt, amit benne soha, a lehetőséget.

Vajon miért nem szerették őt soha? - ezen gondolkodott; folyamatosan magát ostorozta emiatt.

Hirtelen hangokat hallott lentről; rémület járta át. Eszébe jutott, hogy biztos csak az édesapja vagy Diane lehet lent. De rossz előérzetei támadtak e felől, ezért jobbnak látta, ha bátorságot gyűjt és lemegy.

Lassan felkelt a rozoga ágyából. Szíve vadul dobogott, izzadságcseppek gyöngyöződtek homlokán, gyomra fájt és egész testében remegett. Nagy levegőt vett, és a botjáért nyúlt. Fegyverként tartotta magánál, és próbálta kizárni fájós lábait. Nem fog engem most megállítani – döntötte el.

Nagyon halkan járt, és alig hallhatóan nyitotta ki szobájának ajtaját is. Még ő is meglepődött azon, hogy akkor nem nyikorgott. Még a padló sem, és ez pont a szerencséjére is volt.

Közben lent egyre nagyobb mozgolódást hallott és sugdolózást. Egyre jobban kezdett megijedni, de ettől függetlenül is haladt előre tovább, hangtalanul. Amikor a lépcsőhöz ért, igyekezett alig észrevehetően kinézni a fal takarásából. De ahogy megtette ezt, meghűlt az ereiben a vér a döbbenettől és a félelemtől. A hideg kirázta, és leverte a víz.

Nem hétköznapi látványban volt része, amit nem is kellett volna látnia. Emberi ésszel felfoghatatlan.

- Felébredt az egyik – suttogta egy zord és ijesztő hang.

A lány ereiben megfagyott a vér. A szeme kitágult, és testével a falhoz préselődött.

Tudta, hogy vége.
Kiutat akart keresni, de tudta, hogy nem menekülhet meg. Nem futhat el. 

A következő pillanatban, mintha megvakították volna. Csak végtelen feketeséget érzékelt a szemével. Szorongása hatalmába kerítette, és igyekezett ijedten szabadulni a gúzsba kötő érzésből. A lépcső fele haladt; egy rossz lépést vétett és már zuhant is lefelé. Fejét és testét beütötte. Egy rongybabaként terült el a lépcső alján. 
Olyan kínokat még életében nem élt állt. Nem tudott még megmozdulni sem, szíve szerint sírva kért volna segítséget vagy halált. Akkor tényleg meg akart volna halni. Megváltás lett volna számára a szenvedésből.

- Kérem, öljenek meg – formálta szája hangtalanul az utolsó szavait.

*

- Miért hivatott, felség? - kérdezte udvariasan a nő, miután meghajolt ura előtt.

A férfi jelentőségteljesen az alattvalójára pillantott, majd büszke léptekkel megkerülte a hatalmas asztalt, amin rengeteg könyv feküdt.

- Egy feladatom lenne számára. Úgy hallottam még tud vállalni megbízásokat. Jól megfizetném, emiatt ne aggódjon. De alapos munkát kell végeznie, ha valamit elront, akkor megöletem. Erről pedig tilos lesz bárkinek is beszélnie. Ha pedig fontos közlendője van velem, akkor inkább keressen fel, de semmiképpen se írjon levelet. Megértette? - mondta komoly hanggal, ellentmondást nem tűrően. Miközben beszélt végig a nőt tanulmányozta.

Talán tényleg ő lett volna a legjobb választás? - gondolta, ahogy végignézett a törékeny és alacsony hölgyön.

- Megértettem. Az Ön szava szerint fogok majd cselekedni. Kérem, felséges uram, ne kételkedjen a képességeimben. Biztosíthatom, hogy hírnevem nem csak pletyka vagy szóbeszéd.

- Ne csalódjak – szólalt meg fenyegetően a férfi. - Sok múlik nekem ezen.

- Nem fog, Maxime herceg.

Az úr szája széles és gonosz mosolyra húzódott. Végre elérheti élete célját.

*

Szobájában ülve békésen olvasott. Egyszerűen magával ragadta a történet. Két szerelmesről szólt, akiket elválasztottak egymástól. Nem lehettek sose egymáséi, mivel a lány egy nagyon gazdag és befolyásos arisztokrata gyermeke volt, a fiú pedig nem annyira előkelő nemesi családból származott. A leány atyja pedig egy gazdagabb férfihoz akarta adatni, ezért nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat. Nem örültek a hirtelen létrejövő szerelmüknek, és egy cselszövéssel meg is akadályozták kapcsolatuk kibontakozását. A fiú messzire került a kedvesétől, az ország másik felébe, azután egyikük sem hallott a másikról. Végül a lánynak egy nála sokkal idősebb, de rendkívül gazdag férfihoz kellett feleségül mennie. A fiatalemberre pedig rátalált a szerelem, így ő egy vele azonos rangú hölgyet vett nőül. Sok idő elteltével, pedig egy váratlan esemény miatt újra találkoznak.

Annál a résznél tartott a könyvben, amikor újra meglátja egymást a két régi szerelmes. Ezt várta leginkább olvasás közben, mivel nagyon szerette volna, hogy újra egymásra találjanak a főszereplők.

De akkor visszatérítette a valóságba egy halk kopogás a szobájának ajtaján. Összerezzent a hang hallatán. Majd sóhajtott egyet, lerakta a könyvet a legközelebbi asztalra, és elment ajtót nyitni.

Amikor pedig kinyitotta megpillantotta a jövendőbelijét, akit ő sem mondhatott szerelmének. Akkor úgy érezte magát, mint a lány a történetben.

- Jó napot kívánok, hölgyem! - köszönt udvariasan és mosolyogva Maxime herceg.

- Jó napot, felség – felelte udvariasan Felicia.

Próbált kedvesnek és tisztelettudónak tűnni, bár szíve szerint elküldte volna a herceget. Egyedül akart maradni a kedvencévé vált könyvvel.

Nem tudott volna jobb alkalmat találni a csevegéshez? - gondolta bosszúsan a nő.

- Bocsánat, hogy csak úgy megzavartam, de szerettem volna még önnel beszélgetni ebéd előtt. Igazán kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult. Szeretne velem eljönni a kastélykertbe sétálni? Higgye el, ilyenkor gyönyörű a táj, bár nem annyira lenyűgöző, mint ön.

Feliciát meglepte a bókja és a kedveskedése Maxime-nak. Bár nem volt ínyére ez az ötlet, mégis igent mondott és a dicséretet illendően megköszönte.

A herceg az ajtóban várt rá, míg a hölgy visszament egy meleg kabátért. Miután megtalálta a keresett ruhadarabját a könyvére pillantott. Mennyivel jobb időtöltés lett volna – gondolta, majd erőt vett magán és kilépett a biztonságos szobájából.

- Kedvesem, remélem nem fázik. Eléggé hideg az idő – szólalt meg a herceg, miután kiléptek a kastélyból.

- Nem, nem fázom. Köszönöm figyelmességét.

Mikor jön rá, hogy ennek semmi értelme sincs? Miért nem élhetünk legalább az esküvőig külön utakon?

Alig várta, hogy végre hazatérjen atyja birtokára. Már csak két nap volt hátra, utána meg majd négy hónap múlva, az esküvő előtt nem sokkal fognak találkozni. Kivéve, ha Maxime herceg úgy dönt, hogy eljön látogatóba. Remélte, hogy ez nem fog megtörténni. Így is eléggé kínosnak érezte a közös pillanatokat. Bernarddal teljesen más volt, sokkal jobb. Maxime és közte nincsen semmilyen kapcsolat, nem érez iránta semmit a gyűlöleten kívül. Bár be kellett ismernie, hogy ez a mélységes utálata gyerekes, hiszen a fiatalember nem tehet arról, hogy a szerelme meghalt.

Csöndben ballagtak egymás mellett. Maxime végig a tájat figyelte, jegyesére rá se pillantott. Felicia a kilátás helyett, a herceget nézte. Nem is értette, hogy miért is utálja őt ennyire. Gyermeki rajongás csillogott szemében, miközben ámuldozott a hóval borított vidéken.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte egy idő elteltével Maxime, addigra már messze kerültek a kastélytól.

- De. Káprázatos a látvány – mondta a nő és akkor pillantott először a környezetére.

Tényleg lenyűgözőnek találta, de mégsem érdekelte annyira. Lopva inkább mindig a hercegre sandított. Olyan gonosz lenne, mint az édesapja? - gondolkozott, de minél több ideig nézte, annál nagyobb butaságnak találta ezt a feltevést. Hogy lehetne egy ilyen ember kegyetlen?

Második rózsaszirom

Sosem érezte magát még ilyen boldognak, bár ennek a határtalan örömnek forrásával nem volt tisztában. Mintha eltűntek volna a vészjósló felhők a feje fölül, és végre megkaphatta volna a Nap ragyogó fényét. Minden baja és aggodalma abban a pillanatban semmivé foszlott. Határtalan nyugalom és békesség lengte körbe.

A táj lenyűgöző és mesés volt. Teljes szépségében pompázott az erdő és kellemes madárcsicsergés hallatszott.

De a férfi csak a felé közeledő hölgyet figyelte, akinek rendkívüli szépsége rabul ejtette. Zöld szoknyájába és rendezetlen, hosszú, barna fürtjeibe bele-bele kapott a szél.

A fiatalember is elindult a nő felé.

Mikor már a távolság közöttük csak két lépés lett volna, a mesebeli tünemény hirtelen eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el.

Az égen viharfelhők gyülekeztek. A madarak éneke abbamaradt, már csak a mennydörgéseket lehetett hallani. Villámok cikáztak az égbolton. Majd elkezdett esni az eső is.

Egy szempillantás alatt történt meg ez a változás.

Hatalmas szél támadt. Lassanként a fák elvesztették leveleiket, csupaszokká váltak. Eső helyett hó hullott.

Majd egyszer csak elmondhatatlan fájdalmat érzett a mellkasában. Szívéhez kapott, s úgy rogyott le a földre. Arcát eltorzította a mérhetetlen szenvedés. A testi gyötrelmek mellett lelki eredetűek is megjelentek. Végtelenül magányosnak, elhagyatottnak és semminek érezte magát.

A könnyei megeredtek. A férfi pedig összetörten feküdt végül a sáros földön.

Azt kívánta bárcsak meghalhatna. Akkor talán eltűnne minden kínja.

Mióta Ő nincs itt, azóta semmi boldogság nincs az életében. Sivár és megpróbáltatásokkal lett tele az élete. Úgy hitte, már sosem lehet olyan, mint amilyen régen volt.

Remélte, hogy hamarosan kileheli lelkét, és egy jobb helyre kerül.

- Apa, kérlek, ébredj! Ne hagyj el minket! Szükségünk van rád. Nagyon szeretünk. Könyörgök, apa. Kérlek – mondta sírva egy szép női hang.

De e szavak hatására sem változott kívánsága.

*

Maxime örömmel gondolt vissza az előző este megrendezett bálra.

Az esemény megrendezésének célja a támogatók szerzése volt, mivel a terve szerint, így könnyebben tudja majd teljesíteni kötelességét.

Nem akart atyja stratégiájával leszámolni a lázadókkal. Sosem szerette a durva és erőszakos eszközöket. Nem kívánta, hogy ártatlanok vére tapadjon kezéhez.

Sosem lesz olyan, mint a király.

Hiába, hogy külső vonásait édesapjától örökölte, nem lesz olyan szívtelen és kíméletlen, mint amilyen ő. Mindig is békésen szerette megoldani a nézeteltéréseket is. Próbált mindenkivel kedves és udvarias lenni. Miért hiszik azt róla, hogy egy gonosz, arrogáns ember? Rosszul esett Maxime-nak, hogy így gondolnak rá. Tisztában volt azzal, hogy mit pletykálnak róla az arisztokraták.

Pedig ő igazából jó ember.

Megnyugvást keresve sétálgatott kastélyának kertjében.

Mindent hó borított, és meglehetősen hideg is volt az idő, de ez sem akadályozta meg. Élvezte a hűvös levegőt és a lehullott havat. Mindig is jobban kedvelte a téli időszakot a többi évszaknál. Egyszerűen bámulatosnak tartotta a tájat.

Hirtelen háta mögül egy ismerős, mély hang csendült fel:

- Uram, bocsánat a zavarásért, de levele érkezett édesanyjától, Amadine királynétól - mondta Lumiere, majd miután átadta a borítékot meghajlással távozott.

Maxime-ot meglepte a levél híre, mivel nem hitte volna, hogy bárki is hiányolni fogja a családjából. Azt gondolta, hogy csak édesapja fog neki irományt küldeni, és abban is tanácsokkal fogja ellátni. A családból senkivel sem ápolt annyira közeli viszonyt, talán a legidősebb bátyja állt hozzá legközelebb. De már Bernard nincs az élők sorában. Néhány hónapja elvitte egy szörnyű betegség.

Próbálta tartani magát, mivel a gyász újult erővel tört rá. Nem akarta, hogy megint hatalmába kerítse. Így hát nagy levegőket vett; a királyi pecsétet figyelte.

Majd mikor végre összeszedte magát kibontotta a borítékot, kivette belőle a levelet, és figyelmesen olvasni kezdte.

Drága, Maxime!

Sosem jutott volna eszembe, hogy egyszer e sorokat kell majd küldeményben is leírnom. Mindig is reméltem, hogy soha nem fog bekövetkezni az, amitől ennyire féltünk.

Megérkezett a végzetünk előszele, gyermekem. Félek, hogy hamarosan rosszabb események fognak bekövetkezni.

Legkisebb öcséd, Mattheo örök nyugalomra tért. Többet nem tudok közölni veled, mivel mi sem vagyunk teljesen tisztában halálának okával. Temetése három nap múlva lesz, december 27.-én. Örömmel töltene el, ha te is megjelennél.

Édesapád dühöng, s félő, hogy milyen átgondolatlan döntést fog meghozni. Te is jól ismered atyádat, mikor mérhetetlen harag ül szívén.

Isten legyen veled mindig. Az angyalok vigyázzanak rád. Imádkozz testvéredért!

Szeretettel, édesanyád.

*

Kedves, Felicia de Born!

Bocsánatot kérek azért, hogy ilyen későn válaszolok levelére. Túlságosan is sok probléma adódott az utóbbi egy hónapban. Ezeket mostanra sem sikerült megoldanom. Sosem voltam ennyire tanácstalan. Mindig is fontosnak tartottam, hogy a jobbágyaim elégedettek legyenek. Bár a többi földdel rendelkező barátom ezt butaságnak tartja. Lenézik szolgáikat és csak nevetnek nyomorukon. Számomra ez mérhetetlenül elítélendő viselkedés. Remélem, legalább Ön egyetért velem.

Azért osztottam meg ezeket önnel, mivel úgy látom, hogy a nép hamarosan fel fog lázadni. Túl nagy adókat vetnek ki rájuk és még az időjárás sem kedvez. Félek ezeknek a következményeitől.

De ennyi elég a szomorú helyzet ismertetéséről.

Hallottam, hogy Maxime herceg felesége lesz. Gratulálok az eljegyzésnek! Bár elhiszem, hogy most mérhetetlen bánatot érez szívében, hiszen mély szerelmet táplált Bernard herceg iránt. De ne aggódjon, az Úr jó irányba egyengeti ösvényünket.

Kérem, de azért vigyázzon Maxime herceggel! Nem jó véleménnyel vannak róla a gazdag és befolyásos emberek.

Mélységesen sajnálom, hogy ilyen rövid küldeményt tudtam csak írni. Válaszát, remélem, minél hamarabb sikerül majd elküldenie!

Kívánom, hogy Isten legyen önnel mindig! Az angyalok vigyázzanak önre!

Szeretettel, Nathanael Gauthier.

Sosem érzett még ilyen határtalan örömöt.

Végre talán újra közel kerülhetnek egymáshoz a régi legjobb barátjával. Nathanael-lel utoljára négy hónapja, egy bálban beszélgettek. A táncmulatság után, néhány nappal küldött egy rövidebb üzenetet a fiatalembernek. Nem hitte volna, hogy ilyen sokáig kell várakoznia, mire megérkezik a válasz. Haragudott is egy kicsit Nathanael-re emiatt, de a férfi iránt táplált vonzalma nagyobb volt. Bár ezt még magának sem merte bevallani. Egyszerűen lenyűgözte Nathanael határozottsága és sajátos látásmódja.

Majd mikor bűnös gondolatok kezdtek kibontakozni fejében, akkor hatalmas bűntudatot érzett. Az öröme eltűnt és átvette helyét az önutálat. Szégyellte magát amiatt, hogy eljegyzett hölgyként egy másik férfiról ábrándozik. Bernarddal biztos, hogy ezt nem tette volna meg.

De Bernard már halott.

Könnyek gyűltek a szemébe.

- Nem lehet halott. Élnie kell – suttogta halkan. - Él.

De ő meghalt.

Felelevenedtek előtte a közös emlékeik. Először a boldog időszakaik. A kissé kínos csevegések, mikor még nem ismerték annyira egymást. Az első bizalmas, hosszú beszélgetésük. Az első csókjuk.

Majd előkerültek az utolsó hetek emlékképei. Amikor a herceg már a halálos ágyán haldoklott. Akkor halála előtt az ifjú herceg bevallotta, hogy mennyire mély, őszinte és tiszta szerelmet táplált Felicia iránt.

Az emlékek hatására elsírta magát. De a kín nem szűnt meg. Az még ott maradt. A kegyetlen tőr, amit a halál ejtett lelkén még fájóbb sebbé alakult. Talán sosem fog begyógyulni teljesen.

Neki mindig is Bernardra lesz szüksége, és nem Maxime-ra. A kegyetlen király hasonmására.

Pusztult volna inkább az Ördög szülöttje, Maxime! - gondolta, majd levette ujjáról az eljegyzési gyűrűt és szobája túlsó végébe hajította. - Sosem leszek az övé.

*

- Safia! - kiáltott a nő után Lumiere. - Kérem, várjon!

Az asszony piszkos ruhákkal a kezében igyekezett a mosókonyhába. A neve hallatára megfordult, és meglepetten bámulta a felé futó inast.

A férfi, mikor a nő mellé ért rögtön belekezdett mondandójába:

- Sajnálom, hogy feltartom munkája elvégzésében asszonyom, de nagyon aggódom urunk miatt.

- Mi történt a felséggel? - kérdezte aggodalommal teli hangon az asszony.

Csecsemő kora óta ismerte a herceget, mindig is nagyon kedvelte. Jól emlékezett azokra az időkre, mikor ő is vígan játszadozott a kicsi hercegekkel. Maxime-ot tartotta a királyi családban a legszimpatikusabbnak.

A legidősebb Antoine koronaherceg, hiába, hogy kedves és bölcs, mégis hiányzott belőle mindig is a szenvedély. Bernard zárkózottnak és gyengének tartotta, de azért őt is nagyon szerette az asszony, és nagy szomorúsággal fogadta a herceg halálának hírét. A legkisebb testvérüket, a kicsi Soline hercegnőt sajnos nem sikerült megismernie, mivel a királyi család fővárosba költözése után született.

- Levelet kapott a királynétól, és a herceget nagyon lesújtotta. Egy ideig figyeltem urunkat, de utána elvesztettem a szemem elől. Félek, hogy valami szörnyűséges történt vele.

- Maxime herceg érett fiatalember. Most ahogyan láttam őt újból, megbizonyosodtam arról, hogy igazi férfivá vált. Ne aggódjon miatta, Lumiere! Sosem csinálna meggondolatlanságot...

- Bonjour! - köszönt a váratlanul feltűnő Maxime herceg kedvesen. Kezében néhány könyvet szorongatott; úgy tartva, hogy eltakarja címüket.

- Üdvözöljük, uram! - felelték megzavarodva szolgái.

*

- Mi történik akkor, Belle, ha apa meghal? - kérdezte Diane, félelemmel teli hangon.

A régi faasztalnál ültek, és a vacsorájukat fogyasztották. A kérdésre Arabelle felnézett és akkor vette észre, hogy húga halkan sírdogált. Úgy érezte, mintha szívébe tőrt szúrtak volna. Nagyon régóta nem látta zokogni Diane-t, utoljára édesanyjuk halálakor.

Lassan feltápászkodott az asztaltól, és a húga mellé lépkedett. Majd szorosan magához húzta testvérét.

- Nem fog meghalni. Apa erős, fel fog épülni. Ne aggódj emiatt. Rendben? - mondta, miközben a falat bámulta.

- Rendben – válaszolta suttogva a kislány.

Jól tudta, hogy hazudik. Még ő maga sem hitt saját szavainak. Édesapjuk napok óta fel sem ébredt. De a kuruzsló azt mondta, hogy még egy kis időre van szüksége apjuknak. Azt már nem árulta el, hogy mi baja lehet Maurice-nak, arra hivatkozva, hogy Arabelle és Oscar úgysem értené meg.

Arabelle még soha életében nem félt ennyire. Mérhetetlen aljasnak és önzőnek tartotta magát, azért, hogy aggódott saját jövője miatt. Mivel ha édesapjuk meghal nem tudnának ketten megélni. Ha szerencséjük lenne, valamelyik jobb sorban lévő rokonukhoz kerülnének. Ha nincs, akkor Belle-nek sürgősen be kellene házasodnia egy jobb helyzetű családba.

Kötelességének érezte, hogy megnyugtassa testvérét. Nem engedhette, hogy húga ugyanazt átélje, mint ő.

A másik félelme Oscar volt. Tudta, hogy mit fog kérni tőle a férfi cserébe a sok segítségéért. De nem lett volna képes visszautasítani ajánlatait. Édesapja és Diane érdekében.

Oscar szerzett neki jól fizető munkát és kuruzslót is hivatott, aki nemcsak apját látta el, hanem Belle-t is megvizsgálta. Azóta elmúltak testi fájdalmai.

- Én hogyan tudnék neked segíteni? - kérdezte húga pár perc csend után, mikor már befejezte a sírást.

Mielőtt azonban felelhetett volna, dörömböltek a bejárati ajtón.

Miközben Arabelle indult ajtót nyitni, újból türelmetlenül zörgettek.

- Megyek már, na – morogta halkan a lány.

Nem hitte volna, hogy ilyen későn lesz még látogatójuk. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan Oscar lehet, hiszen mostanában többször eljött hozzájuk. Így amikor kinyitotta az öreg faajtót, megpillantotta azt az illetőt, akit azt hitte soha nem fog viszont látni.

- Üdvözlöm. Bocsánat, hogy ilyenkor zavarom, de szükségem lenne a segítségére. Sürgősen. Kérem, beengedne? - hadarta a férfi remegve.

A hó nagy pelyhekben esett, és nagyon sötét volt. Azt hitte először, hogy egy rabló, de akkor felismerte Őt. A háta mögé nézett a sötétségbe, hátha meglát valakit. Akár egy lovat, vagy hintót, vagy valaki mást. De nem látott semmit és senkit.

- Igen... persze – mondta ledöbbenve Arabelle és utat engedett az átázott és saras fiatalembernek. Belle pedig megszeppenve becsukta az ajtót.

A kíváncsi Diane is odasietett. Furcsán méregette az idegen személyt. Öltözete volt a legfurcsább. Drágának tűnő holmikat viselt, de ezt nehezen lehetett volna megállapítani a rajtuk lévő kosz miatt. Hosszú, világosbarna haja rendezetlen és saras volt. Kék szemével kíváncsian tekintett körül a szobában.

- Hol tudnék megmosakodni? Tudnának tiszta ruhákat adni? Itt maradhatnék éjszakára? - kérdezte félve a visszautasítástól a férfi.

- Elnézést, de majd segítene nekem havat szedni? Felmelegíteném, és van fent egy régi lavórunk, abban meg tudna fürödni. Ruhát is tudnék adni – felelte határozottan Arabelle, majd kedvesen rámosolygott az ifjúra.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok. - Mondta rekedten, majd elkezdett köhögni. - Akkor... kérhetnék egy fazekat, vagy valamit?

- Igen, mindjárt keresek egy megfelelőt – majd Arabelle el is iramodott a kicsiny konyha felé.

Diane csak állt a falnak dőlve. Nem értette, hogy miért nem tudakolja meg testvére az idegen nevét. Tartott a férfitól, nem tűnt megbízhatónak.

- Hogy hívják? - tudakolta szelíden a kislány.

- Nem... nem emlékszem – felelte összezavarodottan, majd újból köhögött. - És önöket, hogy hívják?

- Én Diane vagyok, a nővérem Arabelle.

- Nem tudom, de a testvérét olyan, mintha már láttam volna valahol – mondta elgondolkodva.

Légy nagyon kedves, határozott és alázatos! - mondogatta magának Belle. Tudta, hogy az élettől kapott egy csodálatos lehetőséget, amit hatalmas balgaság lenne nem kihasználnia.

Gyorsan talált egy kevésbé tönkrement mély fazekat és sietett is vele a fiatalemberhez.

- Tessék! - majd átadta mosolyogva az edényt.

- Előre is nagyon szépen köszönöm, hogy segítenek!

- Semmiség, higgye el!

Majd az ifjú fülig érő mosollyal elment havat szedni. Ahogy becsukódott az ajtó Diane azonnal megszólalt:

- Ismered őt, Belle? - kérdezte mérgesen nővérétől.

Miért enged be idegeneket a házukba? Mindig is tartott az ismeretlen emberektől, ezért nem nyerte el a tetszését az, hogy náluk fog megszállni a férfi.

- Igen, és te is hamarosan megfogod. Bármilyen hihetetlen, de az urunk, Maxime herceg az.