Sötétségbe
burkolózott az erdő. Nemrég köszöntött be a december, ami hidegebb időt és
havat hozott magával. Mindent hó borított, és azon a téli éjszakán is
szállingózott a fehér csoda. Lágy pelyhekben hullott alá, befedve a vadregényes
tájat. A fák jeges ágai az ég felé meredeztek, félelmetes hatást keltve. A tél
közeledtével a lombkoronával rendelkező növények kezdték levetni levélből álló
fejdíszüket, hogy felkészülhessenek a tavaszig tartó nyugalmukra. Minden békés
és nyugalmas volt, ámde hirtelen lépések hangzottak fel az erdőben. Gyér fényű lámpások
világították meg a széles és veszélyesnek tűnő utat.
A lámpások
tömege a kastély felé tartott, óvatosan haladva a havas, gödrös útszakaszon.
Mindannyian a karácsonyi bálra igyekeztek. Keréknyomok és táblák mutatták az
utat a cél felé, bár minden meghívott már jól ismerte a járást.
− Apám,
messze van még a kastély? – kérdezte az egyik lány, aki hátul haladt
édesapjával. Atyjába karolva haladtak a nehéz úton. Néhányszor megcsúszott a
lába a lánynak, de egyszer sem esett el.
− Hamarosan
odaérünk. Az eleje már beért a kastélyba – felelte mély, morgós hangján az öreg
édesapa. Sötétbarna íriszével az eget kémlelte.
Valami készülődött,
és ezt csak ő sejtette. Végre elérkezett az, amire hét éve várt, amiről még
leányának még tudomása sincs.
Az öregember
félszegen gyermekére sandított. Barna, göndör fürtök takarták a lány arcát.
Arabelle türkizkék szemével az utat nézte, és a gondolataiba merülve haladt a
menetben. Izgalommal töltötte el az esemény. Vajon mit fog szólni a
herceg, ha meglátja? Olyan régen találkoztak… Azt
gondolta, hogy talán már nem is emlékszik rá, hiszen több éve látták egymást
utoljára. Kereken hét esztendő telt el, de az emlékek megmaradtak a lány
elméjében, azok a kalandok, amiket együtt éltek át. Hogyan fog reagálni Maxime,
mikor megpillantja gyermekkori legjobb barátját? Megütközve tapasztalja majd,
hogy mennyit változott? Vagy egyáltalán fel fogja a férfi ismerni őt?
Remélte. Reménykedett abban, hogy történik valami csoda, ami varázslatossá és
tökéletessé teszi az estét. Újra meg akarta őt ismerni, újra szerette volna
kezdeni a kapcsolatukat, ami pár éve megszakadt a herceg hirtelen távozása
miatt. Hét éven át vágyakozott utána, hátha egyszer hazatér. Hét éven át csak
ez volt az egyetlen kívánsága, hogy visszakapja egykori legjobb barátját.
Az elmúlt napokban
tudta meg, hogy Maxime herceg hazautazik, és azóta csak ő jár a lány
fejében.
Hét év alatt sok dolog történt, ami
megváltoztatta mindkettőjüket. Vajon a herceg mennyit változott?
*
− Felség,
megérkezett Felicia de Born! – jelentette be mély hangján az egyik szolga,
miközben a herceg rezzenéstelen arccal nézett maga elé.
Maxime-ot
felzaklatta a hír, sosem akart találkozni azzal a nővel, akit szülei neki
szánnak. Hogy is gondolhatták azt, hogy megelégszik egy gazdag leányzóval,
akinek akkora a gőgje, mint a földje? Pletykák alapján hozta meg jövendőbelijéről
a véleményét. Valahogy úgy érezte, hogy az első találkozásuk nem fog a
személyes elgondolásán változtatni. Rosszul érintette, mikor családja
bejelentette, hogy nősülnie kell, és nem is akármilyen nővel. Egy vadidegennel,
akivel még soha nem találkozott, de a szóbeszédek alapján hatalmas vagyon
tulajdonosa. A nő édesapja az egyik legbefolyásosabb nemes az országban,
hatalmas birtokai virágoznak.
A férfi idegesen tördelte kezét, nem akart
gondolni az elkövetkező órákra. Biztos a lány folyton rajta fog lógni, és
nem fogja hagyni, hogy másokkal is foglalkozzon. Le sem vette a szemét az
értékes múlt századi vázáról, mintha a kék színű rózsát mintázó vonalakból ki
bírt volna venni bármi mást is.
− Köszönöm,
hogy értesített, Lomer! Elmehet – felelte késve Maxime, mikor végre kizökkent a
gondolataiból.
Megrázta fejét, majd rendezte gondolatait. Nem szabad erre gondolnom, teljesítenem kell
a kötelességemet. – Győzködte magát. A zaklatott és gyötrődő arckifejezése lassan
eltűnt. Sikerült leküzdenie az idegességét, nyugodtabbá vált.
Néhány perc múlva újra felöltötte láthatatlan
maszkját, a régi Maxime herceg lett.
*
− Hány éves
is az ifjú hölgy? – kérdezte kedvesen az egyik nő Arabelle édesapjától.
− Nemrég
töltötte be a tizenkilencedik életévét – felelte apja, majd tekintetével
körbepásztázta a termet.
Mindenhol ismerős
emberek csevegtek, pletykáltak, és próbálták minél jobb oldalukat mutatni az
összegyűltek felé. A zsenge lányok a ruhájukat és a hajukat igazították.
Mindenki csak arra várt, hogy megérkezzen a herceg, és ezzel elkezdődjön
hivatalosan is az estély.
− Kedvesem,
épp olyan gyönyörű, mint Adele! Mintha ő állna most előttem! – mondta
mézes-mázos hangon egy asszony, aki annyi idős lehetett, mint Arabelle édesanyja.
A lányt kicsit
rosszul érintette, hogy szóba hozták édesanyját, aki egy éve elhunyt
betegségben. Nem szeretett róla beszélni, sőt hallani sem, mert csak felidézte
benne a fájdalmas emlékeket, amik minden éjjel kísértették a lányt. Lelke
mélyén hatalmas fájdalmat érzett, a gyász oly’ hirtelen tört rá, hogy
megrogyott súlya alatt. Nem akarta kimutatni érzéseit, ezért csak monoton
hangon válaszolt a bókra.
Ezután az apja és
az asszony tovább beszélgettek, de a lány már nem is tudott tovább figyelni a
társalgásra. Csak a körülötte lévő tárgyakat és embereket figyelte. A terem
közepére egy hatalmas karácsonyfát állítottak, amire rengeteg színes és
csillogó díszt akasztottak. Asztalokat helyeztek el az egyik barackszínű
falnál, amin sok finom ételt tartalmazott. A kandallónál lévő fotelekben emberek
ültek, és bort kortyolgattak. Az erkélyajtó előtt egy szerelmespár csevegett,
akik néha feltekintettek a csillagos égre. A lány csak néhány évvel lehetett idősebb
Arabelle-nél, a férfi pedig közel harminc évesnek tűnt. Arabelle irigykedve
nézte a szerelmeseket, féltékeny volt a boldogságukra. Ő is ilyen
szerelemre vágyott.
Gyorsan sikerült
elterelnie gondolatait, mivel abban a pillanatban lépett be a terembe Maxime
herceg. Minden tekintet az ajtó felé fordult, Arabelle csodálkozva figyelte a
herceget, teljesen megváltozott az elmúlt évek alatt. Nagyon magas lett,
szélesebb vállakkal is büszkélkedhetett. A feltűnő változást a hosszú
világosbarna haja is jelentette, amit hátul összekötött. Minden kamaszlány
meglepődött, mikor meglátták a jóképű herceget. Megváltozott, mintha már nem is ő lenne, egy teljesen másik ember –
gondolta Arebelle, és igyekezett minél közelebb kerülni Maxime-hoz, aki a
karácsonyfa előtt állt meg.
− Először is
szeretnék mindenkinek áldott, békés karácsonyt kívánni! – Megköszörülte a
torkát, és úgy beszélt, mintha már előtte betanulta volna a monológját. – Emellett
egy fontos bejelenteni valóm van az önök számára, amitől lehet, hogy megváltozhat
az eddigi életük. Hét éve a családom elköltözött a birtokról, egészen máig
Surrao grófja gondoskodott róla. Néhány hete úgy határozott országunk királya,
Rawol Beaumarchias, hogy nekem ajándékozza ezt a gyönyörű vidéket, ahol a
gyermekkoromat töltöttem. A mai naptól fogva én, Maxime Beaumarchias vagyok
Vindox tartomány ura.
Hatalmas éljenzés
tört ki, mindannyian szerették a herceget és a családját ezen a vidéken. Maxime
herceg magasba emelte a borral telt poharát, majd minden férfi követte a
példáját. Több száz boros pohár emelkedett a magasba, ujjongtak az emberek.
Régen voltak ilyen boldogok.
*
Arabelle a karácsonyi
bál hátralevő részében igyekezett minél közelebb kerülni Maxime-hoz. De minden próbálkozása
kudarcba fulladt, mivel a herceggel folyamatosan beszélgetettek. Egy percre nem
hagyták magára Maxime herceget, mindenki szeretett volna vele váltani egy-két
szót.
Arabelle egy idő
után feladta, helyette keresni próbált valakit, akivel beszélhet. Tekintetével
körbejárta a termet, és meg is találta barátnőjét, aki az egyik széken ült és
egy idősebb nővel beszélgetett. Később a lány is észrevette őt, aki gyorsan
odamotyogott még valamit a nőnek, majd odament Arabellehez.
− Arabelle,
olyan régen láttalak! Hogy vagy? – kérdezte vékonyka hangján a leány, és
sötétbarna lélektükreivel végigmérte Arabelle-t.
− Jól vagyok,
köszönöm. És te, Flore? – felelte halkan Belle, és elámult azon, hogy milyen gyönyörű
Flore. Hosszú, szőke fürtök keretezték ovális alakú arcát. A legszebb és
egyetlen estélyi ruháját választotta: egy bézsszínű darabot, ami még a
nagymamájáé volt.
− Igen, én is
remekül érzem magamat. El sem tudom hinni, hogy újra visszatért közénk Maxime
herceg! Olyan jóképű és elbűvölő! – hadarta fülig pirulva Flore,
miközben a hercegre pillantott.
− De
Flore! El vagy jegyezve, nem? – kérdezte kuncogva Arabelle.
− Igen, de
még nem köteleztem el magamat, és az nem számít árulásnak, ha más férfiakra is
pillantást vetek. Ruolnak nem kell erről tudomást szereznie… Tudod, hogy
milyen, mikor féltékeny. – Nevetett Flore. – De ettől függetlenül nagyon
szeretem.
Ilyen lenne a szerelem?
Mielőtt Belle ezen
elgondolkodhatott volna ezen, hirtelen elsötétült előtte a világ.
*
A gyertya lustán
égett, szinte alig világította meg a helyiséget. A falakról mállott a
világoskék festék, és a fadeszkák kezdtek feljönni a padlózatról. Az öreg
szekrény ajtaja lógott a bútorról. A kopott kis asztalkán rengeteg lapot és
könyvet raktak. Az ósdi, kemény ágy
alatt pedig egy macska bújt meg. Fekete bundája néhol szürkévé változott a
porréteg miatt. Előbújt rejtekhelyéről, ahova Maurice elől szokott menekülni.
Felugrott az ágyra, és gazdája mellé feküdt.
A lány
elgondolkodva figyelte az előtte álló könyvespolcot, amin csak helyenként
feküdt egy-két regény. Igaz, nem éltek valami fényűzően, de mégis meg tudtak
lenni egymás mellett apa és két lánya. De Arabelle ennél többre vágyott. Ki
akart törni a szegénységből, és bejárni a világot. Mindig is érezte, hogy
ez csak hiú ábránd, sosem fog megtörténni. Hiszen kinek kellene egy beteg
leány?
Mint mindig, most
is erőtlenül terült el keskeny ágyán, miközben a feje hasogatott. Megint elájult…
Ebben a hónapban már harmadjára. Vajon mi baja lehet? Orvosra sajnos nincsen
pénze, de még kuruzsló sincs a közelben. Így hogy gyógyulhatna meg?
Hirtelen kinyílt
résnyire az ajtó, és bepillantott rajta egy kislány. Nagy barna szemével a nővérét
vizslatta, aki igyekezett mosolyt csalni arcára, sikertelenül. A megnyugtatónak
szánt mosoly semmivé foszlott, mikor meglátta, hogy ki áll húga háta mögött.
Oscar.
− Oscar
érkezett látogatóba, aggódott, miután elájultál a tegnapi bálon – felelte
félénk hangján a kislány, és rögtön be is engedte Arabelle szobájába a férfit.
Majd sarkon fordult és elviharzott, magára hagyva a két fiatalt.
Mikor a faajtó becsukódott Oscar egy nagyot
sóhajtott, és leült Arabelle ágya szélére. A lány arrébb húzódott, hogy
elférjen mellette a fiatalember. Izmos és testes alakja miatt kevés hely jutott
a lánynak a bútoron. Oscar hosszú, éjfekete haja szemébe hullott. Arabelle-t
figyelte mogyoróbarna szemével, akit még meggyötörten is csodálatosnak tartott.
− Bocsáss meg
nekem, hogy ilyen szörnyű állapotban kell látnod, csak… − nyelt
egyet, és észrevette, hogy torka teljesen kiszáradt. – Megint elájultam.
− Már régebben
is írtad nekem, hogy beteg vagy. Miért nem hívattok kuruzslót?
− Nekünk nem
telik kuruzslóra – mondta lesütött szemmel, paprikavörösre gyúlt arccal
Arabelle, mindig is szégyellte bevallani szegénységüket, holott nyilvánvaló
volt. – Azt csak a gazdagabb réteg tudja megfizetni… Mi nem.
Legszívesebben
elbújt volna szégyenébe. Félt Oscar előtt a pénzről beszélni. A férfi mindig is
gyűlölte, ha a lány ennyire lealacsonyítja magát. A férfi vadászként kereste a
kenyérre valóját, így gazdagabb volt Arabelle családjánál.
− Én
megfizetném neked, Arabelle – mondta gyengédebb hangnemben Oscar.
− Nem! Arról
szó sem lehet! Nem engedhetem! − hadarta mérgesen a leány. Lassan
felült az ágyán, a párnáját úgy igazította, hogy kényelmesen neki tudjon
támaszkodni a falnak. Miután elrendezte a takaróját, mélyen belenézett a fiú
szemébe.
− Hidd el
nekem jól vagyok… Csak a bálon elszédültem, túl sokat dolgoztam aznap és nem
pihentem semmit. Biztos ezért ájultam el. – Arabelle, ahogy a férfi
mogyoróbarna szemébe nézett ráeszmélt, hogy nem mondta el a teljes igazságot.
Igen, tegnap sokat dolgozott, a házkörüli munkákat intézte; egész napja szinte
azzal telt, hogy igyekezett megfelelni apja elvárásainak.
− Arabelle,
hiába, hogy nem találkoztunk egy jó ideje – több mint egy éve –, de kérlek, ne
nézz így rám! Tudom, hogy nem szorulsz segítségre, de én akkor is segíteni
szeretnék. Nem bírom elviselni, ha szenvedni látlak. Márpedig szenvedsz, kérlek, ne hazudj nekem. Látom, már
születésünk óta ismerjük egymást, és kiskorunk óta elválaszthatatlanok vagyunk.
Mondd el az igazat: mióta vagy rosszul? – kérdezte gyengéden a férfi, és hogy
nyomatékosítja szavait lágyan megérintette a lány kezét. A lány furcsának
tartotta ezt a túl közvetlen gesztust, de nem tiltakozott ellene. Örült neki,
hogy egy férfi így viszonyul hozzá – ha még ilyen rossz állapotban is volt.
Nagy levegőt vett
a Arabelle, és neki fogott a mesélésnek. Tudta, hogy Oscar meg fogja őt
hallgatni, és mellette fog állni. Így hát belekezdett a történetébe:
− Az egész
ezen a nyáron kezdődött. A mezőn voltunk kint, én és az édesapám, egész
nap dolgoztunk a szántásban. Akkor majdnem mindennap rettentő meleg volt. Én
szinte minden egyes nap dolgoztam, minden este fáradtan ballagtam haza a földről, és
igyekeztem kipihenni magam a következő napra. Próbáltam a legjobb formámat
hozni. Nem akartam, hogy édesapám csalódjon bennem, és hogy magára vállalja az
összes munkát. Ezért vállaltam magamra annyit, és ennek meg is lett a hatása.
Egyre fáradékonyabbá váltam, míg végül néha alig bírtam mozdulni, mert mindenem
fájt. De akkor is mentem mindenhová, ha éppen nem a szántásban voltunk, akkor a
ház körül végeztem a munkákat vagy a húgommal foglalkoztam. Túl sokat vettem
magamra, míg végül egyszer rosszul lettem és elájultam… Majd ezután lassanként
kezdtem egyre többet pihenni és kikapcsolódni, de valahányszor édesapámra
pillantottam bűnösnek éreztem magam. Édesanyám halála után magába zuhant, és
csak rám számíthatott. Apám a munkába fojtotta a bánatát. Ő is egyre többet
vállalt magára, de rajta nem látszódott mennyire fáradt. Nem akarta, hogy Diane
vagy én összetörve lássuk őt, ezért inkább igyekezett leplezni bánatát. Én
meg próbáltam mindenben segíteni apámnak… és hát ez lett a vége – mondta
Arabelle, majd kifejezéstelenül arccal pillantott a férfira jelezve, hogy
befejezte monológját. – És mit szóltak a bálon lévők az ájulásomhoz?
Mielőtt Oscar
válaszolhatott volna, hirtelen kinyitódott az ajtó, és Diane lépett be rajta.
Arca aggodalomról árulkodott, és könnyeivel küszködve kiabálta:
− Jöjjetek
gyorsan! Apánk rosszul lett!
Kedves Belle! :)
VálaszTörlésNekem eddig nagyon tetszik a történet, bár voltak egyes részek, amiket kicsit jobban kifejthettél volna! (Például, hogy miben nyilvánul meg hogy Maxime herceg megváltozott. ;) )
Nagyon várom már a folytatást, csak így tovább! :)
Szia!
TörlésNagyon örülök, hogy tetszik. Azok majd később lesznek kifejtve, ne aggódj. Szeretek titokzatos lenni.
Igyekszem vele, csak sajnos nehezen haladok. Köszönöm!
Számomra nagyon kedves az alaptörténet így könnyen a szívemhez nőtt ez is. Izgatott vagyok a folytatás miatt. Sok sikert a történet további részeihez!
VálaszTörlésSzia! Örülök, hogy tetszik. Köszönöm!
Törlés