Harmadik rózsaszirom

Rémülten és zihálva ébredt fel álmából. A könnyeivel küszködött, nem akart sírni. Hiszen csak egy rémálom volt –  nyugtatta magát.

Még mindig kavarogtak benne a különféle érzések, és ezektől csak lelki fájdalmat érzett. Az elmúlt években annyi sebet ejtettek a szívén, hogy már nem tudta meggyógyítani.

Nem sikerült túllépnie és meggyászolnia édesanyja elvesztését se, pedig jól tudta, hogy így is, úgy is elveszítette volna. Hiszen sosem szerette őt igazán. De a leány tiszta szívből rajongott anyjáért. Ez is hatalmas szenvedést okozott neki, emiatt mindig magában kereste a hibát. Hiszen akkor még csak egy gyermek volt, aki arra vágyott, hogy szülei szeretettel forduljanak felé. Sosem kaphatta ezt meg. Diane viszont igen. Miután megszületett vele már nem is törődtek, mivel testvérében meglátták azt, amit benne soha, a lehetőséget.

Vajon miért nem szerették őt soha? - ezen gondolkodott; folyamatosan magát ostorozta emiatt.

Hirtelen hangokat hallott lentről; rémület járta át. Eszébe jutott, hogy biztos csak az édesapja vagy Diane lehet lent. De rossz előérzetei támadtak e felől, ezért jobbnak látta, ha bátorságot gyűjt és lemegy.

Lassan felkelt a rozoga ágyából. Szíve vadul dobogott, izzadságcseppek gyöngyöződtek homlokán, gyomra fájt és egész testében remegett. Nagy levegőt vett, és a botjáért nyúlt. Fegyverként tartotta magánál, és próbálta kizárni fájós lábait. Nem fog engem most megállítani – döntötte el.

Nagyon halkan járt, és alig hallhatóan nyitotta ki szobájának ajtaját is. Még ő is meglepődött azon, hogy akkor nem nyikorgott. Még a padló sem, és ez pont a szerencséjére is volt.

Közben lent egyre nagyobb mozgolódást hallott és sugdolózást. Egyre jobban kezdett megijedni, de ettől függetlenül is haladt előre tovább, hangtalanul. Amikor a lépcsőhöz ért, igyekezett alig észrevehetően kinézni a fal takarásából. De ahogy megtette ezt, meghűlt az ereiben a vér a döbbenettől és a félelemtől. A hideg kirázta, és leverte a víz.

Nem hétköznapi látványban volt része, amit nem is kellett volna látnia. Emberi ésszel felfoghatatlan.

- Felébredt az egyik – suttogta egy zord és ijesztő hang.

A lány ereiben megfagyott a vér. A szeme kitágult, és testével a falhoz préselődött.

Tudta, hogy vége.
Kiutat akart keresni, de tudta, hogy nem menekülhet meg. Nem futhat el. 

A következő pillanatban, mintha megvakították volna. Csak végtelen feketeséget érzékelt a szemével. Szorongása hatalmába kerítette, és igyekezett ijedten szabadulni a gúzsba kötő érzésből. A lépcső fele haladt; egy rossz lépést vétett és már zuhant is lefelé. Fejét és testét beütötte. Egy rongybabaként terült el a lépcső alján. 
Olyan kínokat még életében nem élt állt. Nem tudott még megmozdulni sem, szíve szerint sírva kért volna segítséget vagy halált. Akkor tényleg meg akart volna halni. Megváltás lett volna számára a szenvedésből.

- Kérem, öljenek meg – formálta szája hangtalanul az utolsó szavait.

*

- Miért hivatott, felség? - kérdezte udvariasan a nő, miután meghajolt ura előtt.

A férfi jelentőségteljesen az alattvalójára pillantott, majd büszke léptekkel megkerülte a hatalmas asztalt, amin rengeteg könyv feküdt.

- Egy feladatom lenne számára. Úgy hallottam még tud vállalni megbízásokat. Jól megfizetném, emiatt ne aggódjon. De alapos munkát kell végeznie, ha valamit elront, akkor megöletem. Erről pedig tilos lesz bárkinek is beszélnie. Ha pedig fontos közlendője van velem, akkor inkább keressen fel, de semmiképpen se írjon levelet. Megértette? - mondta komoly hanggal, ellentmondást nem tűrően. Miközben beszélt végig a nőt tanulmányozta.

Talán tényleg ő lett volna a legjobb választás? - gondolta, ahogy végignézett a törékeny és alacsony hölgyön.

- Megértettem. Az Ön szava szerint fogok majd cselekedni. Kérem, felséges uram, ne kételkedjen a képességeimben. Biztosíthatom, hogy hírnevem nem csak pletyka vagy szóbeszéd.

- Ne csalódjak – szólalt meg fenyegetően a férfi. - Sok múlik nekem ezen.

- Nem fog, Maxime herceg.

Az úr szája széles és gonosz mosolyra húzódott. Végre elérheti élete célját.

*

Szobájában ülve békésen olvasott. Egyszerűen magával ragadta a történet. Két szerelmesről szólt, akiket elválasztottak egymástól. Nem lehettek sose egymáséi, mivel a lány egy nagyon gazdag és befolyásos arisztokrata gyermeke volt, a fiú pedig nem annyira előkelő nemesi családból származott. A leány atyja pedig egy gazdagabb férfihoz akarta adatni, ezért nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat. Nem örültek a hirtelen létrejövő szerelmüknek, és egy cselszövéssel meg is akadályozták kapcsolatuk kibontakozását. A fiú messzire került a kedvesétől, az ország másik felébe, azután egyikük sem hallott a másikról. Végül a lánynak egy nála sokkal idősebb, de rendkívül gazdag férfihoz kellett feleségül mennie. A fiatalemberre pedig rátalált a szerelem, így ő egy vele azonos rangú hölgyet vett nőül. Sok idő elteltével, pedig egy váratlan esemény miatt újra találkoznak.

Annál a résznél tartott a könyvben, amikor újra meglátja egymást a két régi szerelmes. Ezt várta leginkább olvasás közben, mivel nagyon szerette volna, hogy újra egymásra találjanak a főszereplők.

De akkor visszatérítette a valóságba egy halk kopogás a szobájának ajtaján. Összerezzent a hang hallatán. Majd sóhajtott egyet, lerakta a könyvet a legközelebbi asztalra, és elment ajtót nyitni.

Amikor pedig kinyitotta megpillantotta a jövendőbelijét, akit ő sem mondhatott szerelmének. Akkor úgy érezte magát, mint a lány a történetben.

- Jó napot kívánok, hölgyem! - köszönt udvariasan és mosolyogva Maxime herceg.

- Jó napot, felség – felelte udvariasan Felicia.

Próbált kedvesnek és tisztelettudónak tűnni, bár szíve szerint elküldte volna a herceget. Egyedül akart maradni a kedvencévé vált könyvvel.

Nem tudott volna jobb alkalmat találni a csevegéshez? - gondolta bosszúsan a nő.

- Bocsánat, hogy csak úgy megzavartam, de szerettem volna még önnel beszélgetni ebéd előtt. Igazán kiváló beszélgetőpartnernek bizonyult. Szeretne velem eljönni a kastélykertbe sétálni? Higgye el, ilyenkor gyönyörű a táj, bár nem annyira lenyűgöző, mint ön.

Feliciát meglepte a bókja és a kedveskedése Maxime-nak. Bár nem volt ínyére ez az ötlet, mégis igent mondott és a dicséretet illendően megköszönte.

A herceg az ajtóban várt rá, míg a hölgy visszament egy meleg kabátért. Miután megtalálta a keresett ruhadarabját a könyvére pillantott. Mennyivel jobb időtöltés lett volna – gondolta, majd erőt vett magán és kilépett a biztonságos szobájából.

- Kedvesem, remélem nem fázik. Eléggé hideg az idő – szólalt meg a herceg, miután kiléptek a kastélyból.

- Nem, nem fázom. Köszönöm figyelmességét.

Mikor jön rá, hogy ennek semmi értelme sincs? Miért nem élhetünk legalább az esküvőig külön utakon?

Alig várta, hogy végre hazatérjen atyja birtokára. Már csak két nap volt hátra, utána meg majd négy hónap múlva, az esküvő előtt nem sokkal fognak találkozni. Kivéve, ha Maxime herceg úgy dönt, hogy eljön látogatóba. Remélte, hogy ez nem fog megtörténni. Így is eléggé kínosnak érezte a közös pillanatokat. Bernarddal teljesen más volt, sokkal jobb. Maxime és közte nincsen semmilyen kapcsolat, nem érez iránta semmit a gyűlöleten kívül. Bár be kellett ismernie, hogy ez a mélységes utálata gyerekes, hiszen a fiatalember nem tehet arról, hogy a szerelme meghalt.

Csöndben ballagtak egymás mellett. Maxime végig a tájat figyelte, jegyesére rá se pillantott. Felicia a kilátás helyett, a herceget nézte. Nem is értette, hogy miért is utálja őt ennyire. Gyermeki rajongás csillogott szemében, miközben ámuldozott a hóval borított vidéken.

- Hát nem gyönyörű? - kérdezte egy idő elteltével Maxime, addigra már messze kerültek a kastélytól.

- De. Káprázatos a látvány – mondta a nő és akkor pillantott először a környezetére.

Tényleg lenyűgözőnek találta, de mégsem érdekelte annyira. Lopva inkább mindig a hercegre sandított. Olyan gonosz lenne, mint az édesapja? - gondolkozott, de minél több ideig nézte, annál nagyobb butaságnak találta ezt a feltevést. Hogy lehetne egy ilyen ember kegyetlen?